Közép-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 6., 1965)

VIII. fejezet. Ivó- és ipari vízellátás

A komoly ipari termelés világszerte a XIX. század 30-as éveiben kezdődött. Magyarországon az ipar fejlődése csak a század második felében indult meg.

A később bekövetkezett ipari koncentráció a nagy üzemek kifejlődését eredményezte. Ez nálunk már az első világháború előtt megkezdődött, de nagyobb arányokat csak utána vett fel. Az első világháború után egész iparágakat kellett újrateremteni. Több, mint 10 évbe került, amíg az első világháború előtti termelési színvonalat elérte az ország. Az ipari fejlődésnek nagyobb lendületet csak a második világháborúra való előkészülés adott.

A 30-as évek folyamán a magyar ipar — kihasználva a nagy ipari országok gazdasági depresz- szióját — már exportra is termelt, főleg malomipari berendezéseket, mezőgazdasági gépeket, mozdonyokat, vasúti kocsikat, hajókat stb. Az iparosodás nagy iramú fejlődésével párhuzamosan — főleg a második világháború utáni időszakban — az emelkedő vízigények kielégítéséhez szükséges víz- mennyiségek előteremtése már problémát okoz. Az igények növekedése mindenütt meghaladja a víztermelés emelkedését. A munkás higiénia fejlődése mindenütt előírja a korszerű szociális berendezések létesítését, ami természetesen további vízmeny- nyiségeket igényel.

Az üzemek vízellátása régebben a vállalatok feladatát képezte. A termelés állt előtérben, a vízszolgáltatás csak annyiban bírt jelentőséggel, amennyiben biztosítania kellett a termelés folyamatosságát. Az ipartelepeknél emiatt a vízfogyasztás nagyságrendje általában nem volt ismeretes.

Magyarország ipara 50%-ban a fővárosban és közvetlen környékén, mondhatni a mai Nagy-Bu- dapest területére koncentrálódott, ami igen egészségtelen volt. Ezt a tényt már régen felismerték és a felszabadulás óta keresik az egészségtelen ipartelepítési állapot megszüntetéséhez vezető utat. Nehézipari bázisainkról a nyersanyagot és a legtöbb esetben az üzemanyagot is Budapestre kell szállítani. Mezőgazdasági termékeinknél, melyeket nagyrészt Budapesten dolgoznak fel, ugyanez a helyzet. Bár ezen a téren már sok változás történt (Borsodi iparvidék kiépítése, Dunaújváros, Kazincbarcika stb. felépítése) Budapest tehermentesítése, illetve a túlnépesedés megállítása még mindig nem következett be. Az ipar fővárosban történő központosítása az utóbbi években sajnos még fokozódott, nemcsak a meglévő ipari üzemek nagyszabású bővítésével, hanem a város különböző pontjaira telepített új ipartelepek létesítésével. Ez utóbbiak fekvése sem közegészségügyi, sem vízgazdálkodási szempontból nem mondható minden esetben szerencsésnek.

Az utóbbi 10 évben pl. kimutatható, hogy általában Nagy-Budapest perifériális területeinek vízellátására fektették a legtöbb csővezetéket, de itt is elsősorban a főleg ipari jellegű vidékek vízellátásának megjavítása volt a főcél. Jellemző erre a

1.221. Budapest ipari vízellátása

III. kerület 31,7 km, a IV. kerület 21,6 km, a X. kerület 15,9 km, a XI. kerület 20,3 km, a XVIII. kerület 38,9 km, a XX. kerület 30,2 km, a XXI. kerület 19,4 km és a XXI. kerület 27,1 km-es cső- fektetési szaporulata, amely főleg nagyobb átmérőjű csövek fektetéséből áll.

A Főváros iparának jelentékeny része ma is a Fővárosi Vízművek szolgáltatására támaszkodik. Az ipar a vízművek teljes víztermelésének mintegy 44%-át fogyasztja. Nyilvánvaló, hogy valamennyi ipari üzemet nem lehet a Vízművek hálózatáról leválasztani, de ki kell választani azokat a nagyobb üzemcsoportokat, melyek számára érdemes és gazdaságos önálló ipari vízműveket létesíteni. Ez a törekvés a Dél-Pesti Ipari Vízmű kialakításával kezdetét vette.

BUDAPEST MAI IPARI VÍZELLÁTÁSÁNAK

Általános képe

Nagy-Budapesten a geológiai és hidrogeológiai adottságok alapján ipartelepeink nagyrésze a Duna mentén települt. Ezek a Duna-mentén telepített kutakból, vagy felszíni vízkivételi művekből nyerik a szükséges ipari vizet. A partiszűréssel nyert vizet nagyrészt a pleisztocénkorú homok- és kavicsrétegekből termelik (a III., IV., IX., XI., és a XIII. kerületekben települt ipartelepeknél.)

A Duna jobbparti terület vízellátásánál részben a középső és felső triászkorú mészkő és dolomitban tárolt karsztvízből nyerik a vizet.

A Dunától távolabb eső területeken számításba jönnek még az alsó-miocénkorú kavics-, homokrétegek. Így Kőbányán, Cinkotán és Csömörön mélyfúrású kutakkal 90—460 m mélységből nyerhető víz. 30—300 m mélységből részben középső miocénkorú kavicsos mészkő, homok és kavicsrétegekből ismeretlen mennyiségű víz nyerhető.

Az ipari vízellátásnál ugyanazon vízkiviteli berendezésekkel találkozunk, mint az ivóvízellátásnál. (Aknakutak, csőkutak, galériák, csáposkutak és mélyfúrású kutak.) Ezeknek működése, üzemeltetése és a velük szerzett tapasztalatok minden tekintetben azonosak az ivóvízellátás területén alkalmazott víznyerőberendezésekkel.

A kifejezetten ipari célokat szolgáló felszíni vízkivételi műveknél találkozunk más-más megoldással attól függően, hogy azok mily igények kielégítésére szolgálnak. Ahol csak dunai szűrtvíz az igény, ott egyszerű derítőberendezéseket alkalmaznak, ahol már igényesebb feltételeket kell kielégíteni, ott komolyabb szűrőberendezések is szükségesek. Ilyen pl. a Déli Ipari Vízmű vízkivételi és előkészítési rendszere, vagy a káposztásmegyeri főtelepen épült kísérleti felszíni vízkivételi mű, mely a Palota-sziget nyugati partján nyeri és előderítőn, majd dobszűrős derítőkön keresztül tisztítja a Duna vizét.

A 451 vizsgált ipartelep közül 151 saját, önálló víznyerőberendezéssel rendelkezik. Felszíni vízből 30 üzem termeli ki vizét; a III.. IV., IX.. XI. és XIII. kerületekben közvetlenül a Dunából, a X. kerületben felhagyott agyagbánya gödreiből. Felszín252