Közép-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 6., 1965)

VIII. fejezet. Ivó- és ipari vízellátás

1.2 A múlt és a jelen

1.21 AZ IVÖVlZELLATÄS MÜLXJA ËS JELENE

A 6. TVK ivóvízellátása meglehetősen egyenlőtlen, szélsőséges. Amíg a főváros, továbbá a terület városainak ivóvízellátása kielégítőnek tekinthető, addig a községek vízellátása — elsősorban a hidro- geológailag kedvezőtlen felépítésű területeken (Szobi járás, Pilis térsége, a Nógrád megyei rész) — rendkívül elmaradt, szomorú képet mutat. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a fenti dombvidék jellegű területeken mélyfúrású kutak vagy egyáltalán nem, vagy csak tetemes beruházások mellett létesíthetők; ezért a lakosság a köny- nyebben hozzáférhető talajvizeket kénytelen ivóvízként felhasználni. Az ásott közkutak zöme elhanyagolt, a belőlük nyert víz csurgalékvizek, vagy egyéb szennyeződések miatt ivásra többnyire alkalmatlan. Gyakran találkozunk a területen 0%-os ellátottsággal, ami végsősorban egyrészt az előbbi okokban, másrészt pedig a víz kémiai összetételében (vas, mangán, nitrit, magas keménység stb.) rejlik. Ez utóbbi körülmények a víz háztartási célokra történő felhasználását nagymértékben megnehezítik.

A 6. TVK területének vízellátási helyzetét számokban kifejezni meglehetősen bonyolult, mivel a főváros adatai erősen torzítják az eredményeket. A terület összes lakosainak száma a fővárossal együtt 2 340 988 fő; a jelenlegi ellátottság adatait az alábbi összeállítás szemlélteti.

Központi vízműről ellátott 1 763 032 fő 75,5%

Törpevízműről ellátott 27 546 fő 1,2%

Körzeti, lakótelepi vízműről ellátott 11 047 fő 0,5%

Közkútról ellátott 108 748 fő 4,6%

Magánkutakról ellátott 430 615 fő 18,2%

Reálisabb képet kapunk, ha a budapesti adatoktól eltekintve vizsgáljuk a TVK fennmaradó 533 689 főnyi lakosságának ellátottságát. Ez esetben az ellátottságot a következő adatok jellemzik:

Központi vízműről ellátott Törpevízműről ellátott Körzeti, lakótelepi vízműről ellátott

Közkútról ellátott Magánkutakról ellátott

74 032 fő 13,8% 27 546 fő 5,2%

108 748 fő 20,5% 312 316 fő 58,4%

Fenti adatokból már szemléltetőbben állapítható meg a terület vízellátásának elmaradottsága. A táblázat szerint a lakosság 41,6%-a tekinthető ellátottnak. Az esetben azonban, ha figyelembe vesz- szük, hogy a 20,5%-ban közkutakról ellátott lakosságnak csupán 1/5-e nyeri fúrt közkutakból vizét, míg a lakosság többi része ásott közkutak vizét fogyasztja; leszögezhetjük, hogy a jó ivóvízzel ellátottak csupán mintegy 25%-át képezik a terület összes lakosságának, míg 75% zömmel rossz ízű, esetleg az egészségre is ártalmas ásott magán- és közkutak vizét fogyasztja.

A terület jelenlegi ivóvízellátását a Fővárosi Vízműveken felül 9 központi, 29 törpe, 3 körzeti, 63

iakótelepi-intézményi vízmű, továbbá mintegy 680 közkút biztosítja.

A terület napi ivóvíztermelése a Budapesti Fővárosi Vízművek termelésével együtt 664 000 m3-re, a Fővárosi Vízművek nélkül 22 000 m3-re becsülhető. A felhasznált víz zömmel (87%) partiszűrésű víz.

Az egy ellátott főre jutó napi fajlagos víztermelés a területen Budapesttel együtt 200 liter, Budapest nélkül 75 liter.

A következőkben a 6. TVK ivóvízellátásának vízműtípusonkénti ismertetésére térünk át.

1.211 Budapest vízellátása

Az első vízvezeték nyomai a római korból maradtak ránk, az acquincumi ásatásokkal. Valószínűleg a mai Római fürdő forrásainak vizét vezették a telepítéseikhez fürdő és ivóvíz céljából.

A másik régi vízvezeték Mátyás király korában a budai várat látta el vízzel. A Szabadság-hegyen lévő 3 forrásból vezették gravitációs úton szurkos facsöveken és ólamcsöveken a vizet a királyi várba. Ez a vízvezeték a török uralom alatt is üzemben volt, sőt a törökök megépítettek egy dunai vízmüvet, amely ugyan Budavár visszafoglalásakor elpusztult, de 1771-ben helyreállították és még 1881- ben is üzemben volt. Kezdetben lovak hajtották a vízemelőgépeket, később, 1885-ben átépítették gőzüzeműre és szűrőberendezéssel látták el, úgy hogy ez a vízmű Buda 40 000 lakóházát látta el napi kb. 2 000 m3 vízzel 6 200 fm hosszú csővezetéken keresztül.

A pesti oldalon a történelmi időkben vízvezeték nem volt. Pesten először 1857-ben kezdtek a városi vízellátás gondolatával foglalkozni. Ennek a kérdésnek a megoldását ismétlődő járványok tették egyre sürgősebbé. Több javaslat közül a természetes talajszűrés elvén alapuló megoldást fogadták el és az ennek megfelelően épült I. sz. kút a Flo- tilien-Platz-on 1868 decemberében megkezdte a vízszolgáltatást. Bár a következő években még 3 — az elsőnél jóval nagyobb — kút létesült, a növekvő szükségletet így sem tudták kielégíteni és ezért a Duna szüretien vizét is szivattyúzták és a szűrt vízzel keverve adták a fogyasztóknak.

Buda, Pest és Óbuda városokat 1872-ben Budapest fővárossá egyesítették. Ezzel a vízellátás problémája újra előtérbe került. Megépült а IV. sz. kút- tól északra az első vízgyűjtő „Galéria”. A csőhálózatot is fejlesztették, amely 1862. év végén már 170 km hosszú. 1880-ban megépült a Stefánia-úti

1 000 m3-es víztorony. A napi víztermelés eléri a

2 000 m3-t. Azonban még mindig szükséges a szüretien Duna-vízzel való pótlás, ezért a hálózatot szétválasztják, majd 1899-ebn a nyers Duna-víz szállítását beszüntetik. Már a 80-as években felmerült, mint kitűnő víznyerőhely a Káposztásmegyer és Dunakeszi közötti kb 9 km hosszú partszakasz. Az 1892—93-ban kitört kolerajárvány sürgős intézkedést követelt. Végül hosszas vita után a káposz- tásmegyeri Duna-part kiaknázását fogadták el vertikális kutak építésével. A káposztásmegyeri vízműveket 1893—1904 között építették meg. Már 1893242