Dél-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 4., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
részt a már meglevő adatok alapján meghatározható helyi változatok száma is igen nagy. 2.1213 A TERÜLET LÉNYEGES TALAJFÉLESÉGEINEK LEÍRÁSA Az előzőekben ismertetett talajföldrajzi, genetikai szemléletű kutatások eredményeképpen hazánk különböző termékenységű talajait „talajosztályozá- is rendszerbe” foglaltuk össze, melynek gerincét a talajtípusok alkotják. A típusok általában a genetikai szintekkel jellemezhetők. A talajtanban legtöbbször „A”-val a kilúgozási, ,,B”-vel a felhalmozódási szintet jelöljük, míg „C” szint alatt az anyakőzetet értjük. Egyes típusoknál a „B” szint értelmezése fentiektől eltér. Így pl. a „csernozjom В szint” a fokozatosan csökkenő humusztartalommal és egyre gyengébb kilúgozással jellemezhető réteget jelöli. A területen előforduló fontosabb talajtípusokat a következőképpen jellemezhetjük: 1. Agyagbemosódásos barna erdőtalajok többnyire különböző korú üledékes kőzeteken képződtek. Szelvényükben az egyes genetikai szintek jól elkülönülnek. A podzolos barna erdőtalajóktól abban különböznek, hogy a kilúgozási szintjük „A” sárgább, kissé barnás színű és másodlagos kovasav kiválás nem található bennük. Az agyagbemo- sódás következményeként a ,,B” szintben bizonyos mértékű agyagfelhalmozódást tapasztalunk. 2. Barnaföldek (Ramann-féle barna erdőtalaj) általában karbonátos, bázisgazdag kőzeten, túlnyomórészt löszön és márgán képződtek. Az egyes genetikai szintek jól elhatárolhatók. Az „A” és „B” szint között csak színben mutatkozik különbség, de az agyagos rész összetételében nem. A kilúgozási szint színe barnás, szerkezete apró morzsás, míg a felhalmozódási szint vörösesbarna színű és szemcsés, esetleg sokszögű szemcsés szerkezetű. 3. A csernozjom-barna erdőtalajokban mind a barna erdőtalaj, mind a csernozjom talajképződés fő jellemvonásai felismerhetők. Az erdőtalajokra jellemző hármas tagoltsága, főleg a felhalmozódási szint vörhenyes, csokoládé barnás színe, nagyobb tömődöttsége, diós szerkezete, míg a csemozjomok- ra jellemző a mélység felé fokozatosan csökkenő humuszosodás, a felső rétegek morzsalékos szerkezete. Szénsavasmeszet általában nem tartalmaznak, de ahol a csernozjom talajképződés már nagyon előrehaladott, ott a visszameszeződés következtében szénsavasmész tartalmúak. 4. Típusos mészlepedékes csernozjomok általában löszön, füves, pillangós növényzet alatt képződnek, ahol a mélyen elhelyezkedő talajvíz hatása nem érvényesül. Szelvényük fő jellegzetessége: a 30—60 cm mélyen megjelenő mészlepedék, mely a morzsákat vékony penészszerű hártya alakjában vonja be. Humuszos szintjének sötétbarna, barnásfekete színe a mélység felé fokozatosan világosodik és ugyanígy humusztartalma is csökken. A humuszos szintjének apró, szabálytalan alakú szerkezete, az átmeneti szintben és az anyakőzetben található álla tj ár átok (krotovinák), az anyakőzetben jelentkező mészerek és mészgöbecsek, ún. löszbabák a főbb jellemzői. 5. Réti talajok képződésénél a felszínközeli talajvizek nagy szerepet játszanak. A változó vastagságú humuszos szintjük szürkésfekete, fekete színű, tömődött, vagy éles, szögletes, nehezen szétmorzsolható szerkezetű. A humuszréteg átmenete az anyakőzetbe rövid. Az anyakőzet sajátságaitól és a talajvíz kémiai sajátságaitól függően tartalmaznak szénsavasmeszet. Gyakori a bő nedvesség az oxidációs és redukciós folyamatok váltakozása következtében beálló glejezség, vasborsók, vasfoltok megjelenése. 6 Nyers öntéstalajok a folyóvölgyek mai árterében találhatók, szelvényük határozatlan. Itt a talajképződés a meg-megújuló lerakódások következtében még nem indulhatott meg. Felső szintjük alig sötétebb mint az alatta levők. Sok esetben erős rétegzettséget mutatnak a különböző korú és ösz- szetételű üledékanyagtól függően. A közeli talajvíz gyakran glejesedést okoz. A talajvíz időszakos süllyedése — az oxidációs és redukciós folyamatok váltakozása — rozsdaföltossá teszi az egyes szinteket. A Déldunántúli Vízgazdálkodási Területen alkalmazott talajosztályozási rendszer és az egyes talajtípusok részletes leírását, elhelyezkedését és értékelését lásd még Stefanovits—Szűcs: Magyarország genetikus talaj térképe című OMMI kiadványban (1961). 2.122 A területre eső talajtájak leírása A Déldunántúl területe részben a Dunántúli dombság nagytájához, részben ezen belül Belső- Somogy, Külső-Somogy, a Tolnai—-Baranyai dombsága valamint a Baranyai-szigethegység tájához tartozik. A terület déli részei már átnyúlnak az Alföld nagytájába és ott a Dráva-meliékéhez és az Ormánságot magábafogialó tájhoz tartoznak. A felszín geológiai felépítése nagyjából egységes, túlnyomó részét lösz borítja. Kivételt képeznek Belső- Somogy területének homoktalajai, valamint a Mecsek és a Villányi hegy különböző korú, illetőleg összetételű tömör kőzetei. A TVK-terület éghajlata jóllehet még az erdőnek kedvez, de az Alfölddel szomszédos peremkerületei már kevesebb csapadé- kúak és szélsőségekre hajlamosak. Erősen tagolt domborzata a talajeróziónak melegágya és ez a jelenlegi tlajtakaróra is jelentős hatással van. Elősegíti az eróziót a nyári nagyintenzitású zivatarok gyakorisága is. Belső-Somogy déli részén — ahol a táj a felső- pliocén és pleisztocén ősfolyók kavicsos hordalékkúpjaiból alakult ki a Balaton árka és a Dráva- süllyedék között —, a szél rendkívül nagy hatással volt a jelenkori felszínalakulásra. A homokos felszínt hosszanti buckákba rendezte, melyek között elterülő széles, lapos hajlatok a közeli talajvíz hatása alá kerültek. Az ősi növénytakarónak, az erdőnek megfelelően a talajok zömmel az erdőtalajok típusához tartoznak. A kilúgzás nem mindenütt egyforma. A több durva részt tartalmazó talajképző kőzeten kovárványos barna erdőtalajok, illetve ennek agyagbemosódásos, sőt sokszor pszeu- doglejes altípusai képződtek, míg a több finom alkotórészt tartalmazó löszös homokon az agyag7 4 TVK 49
