Dél-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 4., 1965)
V. fejezet. Hegy- és dombvidéki területek vízrendezése
Meghatározásra került, hogy a növénytermesztés feladatainak végrehajtása során hogyan alakul a tervben előírt vetésforgók területi aránya, illetőleg az azonos védőhatású növénycsoportok által elfoglalt vetésterület százalékos megoszlása. A talajvédelmi beavatkozások fontossági és sürgősségi sorrendjének meghatározásával az egyes vízgyűjtőket úgy sorakoztattuk fel, hogy azoknak egységes rendezésével mindig a népgazdaság érdekeit lehessen elsősorban szolgálni. A talajvédelmi beavatkozás sürgősségének sorrendi eldöntése három mutatószám együttes értékelésével volt megállapítható. E mutatószámok a következők voltak: 1. A sáncolás fajlagos költsége (Ft/km2). 2. A sáncolás és erdősítés együttes fajlagos költségei (Ft/km2). 3. A 25%-on felüli lejtésű területnek az összterülethez viszonyított aránya (dimenzió nélküli szám). Az első mutatószám főképpen mezőgazdasági szempontból jelentős, mert a csapadékosság, a talaj, lejtőhajlás, valamint a növényzettel való bo- rítottságot veszi tekintetbe olymódon, hogy a sán- colási költségeket a 15 t/ha-év talajlepusztulási szintet meg nem haladó módon tartalmazza. Ezért a sáncolás fajlagos költsége a terület talajlepusztulására egyenes arányban mutat rá, minél nagyobb valamely vízgyűjtő területén a sáncolás fajlagos költsége, annál nagyobb a talajlepusztulás mértéke. A második mutatószám a sáncolás és erdősítés fajlagos költségével már bizonyos fokig figyelembe veszi a 25%-on felüli területek hatását is. A legelő, szőlő és gyümölcsös területek hiánya miatt nem mutatja azonban elég helyesen a 25%-on felüli területek hatását. Mégis mindezek ellenére azt lehet mondani, hogy a kopár területek figyelembevételével jellemző mutatószámot ad a vízgyűjtőterületek berendezési sorrendjének eldöntéséhez. A harmadik mutatószám a 25%-on felüli lejtésű területek hatását értékeli helyesen, mert egy-egy vízgyűjtőn belül ezek is jellemzőnek mondhatók. A három mutatószám együttes értékelésével a vízgyűjtőhely a sorrendiségi táblázatban olyan pontossággal határozható meg, hogy legfeljebb két szomszédos sorszámú vízgyűjtő cserélhető fel egymással. A vízgyűjtők talajvédelmi sorrendjének meghatározásakor természetesen a felsorolt mutatószámokon kívül figyelembe kellett venni azokat a közgazdasági érdekeket is, amelyek a fenti módon meghatározott sorrendet esetenként befolyásolhatják. A Déldunántúli Vízgazdálkodási Keretterv mezőgazdasági hasznosítását túlnyomóan az általános szántóföldi kultúra jellemzi. Területén azonban igen értékes szőlőtermő helyek vannak. Mind a történelmi borvidékek (mecseki, Villány—siklósi), mind a borvidékek sorába nem sorolt egyéb jó szőlő és bortermő helyek talajlepusztulása talaj- védelmi beavatkozást igényel (Mohács, Babarc, Bér, Lánycsók, Liptód, Nagynyárád, Szajk, Versend, Tamási, Pincehely). A Déldunántúli Vízgazdálkodási terület több talajfajtát foglal magában. Északon csatlakozik a Balatoni Dombvidékhez. Ennek erősen lekopott talajai között már csak azok tudnak az erózióval szemben jobban ellenállni, amelyek humuszosab- bak. Kelet felől a Mezőföld egy része is benyúlik a vízgyűjtőbe. Ennek mezőségi talajai a helytelen művelés következtében nagymértékben lepusztultak. A kis eróziós ellenállású, értékes, jó termőképességű lösz anyagkőzetet ma már csak fokozottabb elővigyázatosság és védelem esetén lehet a gyors lepusztulástól megmenteni. Ehhez hasonló tulajdonságú táj a Simontornya alatti löszvidék is. A középen elhelyezkedő Mecsek és Villányi hegyvidéket foltókban rendzinákkal tarkított agyagbemosódásos erdő és bamaföld típust! talajok tarkítják. Ezek az erózióval szemben jól-köze- pesen ellenállnak. A meredek lejtők azonban fokozottabban igénylik a talajvédelmet. A pécs—kaposi dombvidék talajai túlnyomóan pannon üledéken alakultak ki. Ezek nehezebb erodálódása a lösszel szemben a térszíni formákon is jól visszatükröződik. Az itt kialakult barna erdő- talajok tömített „B” szintje nehezen engedi át a csapadékvizeket. Az altalaj-lazítás az elfolyó csapadékvizeket — a beszivárgás elősegítésével — nagymértékben csökkenti. A táj összes merede- kebb terepszakasza mindenütt erősen erodálódik és nagymértékben védelemre szorul. A Somogyi Homokháthoz tartozó területek barna erdőtalajai enyhe lejtőkön fekszenek. A talaj- védelem itt — a meszezéssel egybekötött szerves- anyagdúsítás mellett — a szélvédő fásításra támaszkodik. A lejtős mezőgazdasági területek megoszlása lejtőkategóriák szerint: 0—5% 5,1—12% 12,1—17% 17,1—25% 25%-on felül 48,4 31,0 8.4 5,6 6,6 A Déldunántúli Vízgazdálkodási Terület csapadékkörzetei, vízgyűjtők szerint. A nagy csapadékintenzitású körzetek 51. Baranya csatorna Közepes csapadékintenzitású körzetek 49. A Kapos és Tékes patak torkolata alatti (a Tékes patak is). 62. A Duna jobbpartja, a Vízgazdálkodási Terület határtól az országhatárig, a Borza patak nélkül. 63. A Borza patak. 64. Karasica csatorna. 71—72. A Dráva balpartja, a Babócsai Rinya felett és a Dombó—Zdála patak. 73. A Babócsai Rinya. 74. A Dráva balpartja a Babócsai Rinya alatt (a Fekete-víz és a Pécsi-víz nélkül). 75. A Fekete-víz. 76. A Pécsi-víz. Kis csapadék-intenzitású körzetek 50. A Kapos, a Tékes patak torkolatától a Baranya csatornáig. 197
