Balaton Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 3., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
a területen is megalakultak a társulatok. Az északi terület kisebb vízfolyásainak rendezésére, völgyeinek lecsapolására alakultak az Egervíz-, Vindor- nyavölgyi-, Marótvölgyi-, Társulatok. A délkeleti és déli partok mocsarainak lecsapolására alakultak a Kisbalatoni, Kis-Zalamenti, Balaton-Nagybereki Vízrendező Társulatok, összesen mintegy 24 ha érdekeltségi területen. A társulatok eredményes munkát végeztek, s erről tanúskodnak a kiemelkedő eredmények. Hiteles adataink szerint 1864-ben 35 km hosszú csatorna- hálózatot építettek a Balatoni Keleti Bozót lecsapolására. 1867-ben 47 km hosszú csatornahálózat épült a Balatoni Nyugati Bozót lecsapolására. 1863-ben építették meg a siófoki első fazsilipet, melyet 1891- ben követett az állandó zsilip, mely a Balaton vízszintjének szabályozását biztosítja. A Balatonban és a környező mocsarakban, nádasokban mindenkor fejlett volt a halászat. A lecsa- polások következtében azonban jelentősen csökkent a halállomány, s a halászható terület egyre inkább a vízfolyásokra és a tó nyílt vízére korlátozódott. Szükségesnek mutatkozott tehát a halászatnak valamilyen szabályozása, ami a múlt század nyolcvanas éveiben történt meg, amikor halászati egyesületek alakultak, s védelmükbe vették a nyíltvízi halállományt és haltenyésztő állomásokat létesítettek. De felfigyeltek erre a kérdésre a hivatalos ‘körök is, s az FM Kultúrmérnöki Osztálya keretén belül már 1884-ben felállították az Országos Halászati Felügyelőséget. A következő évben, 1885-ben megalakult az Országos Halászati Egyesület, s 1888-ban megalkották a halászati törvényt. 1890-ben külön Balatoni Halászati Társulat alakult. A Balaton halászatának joga ebben az időben 54 tulajdonos között oszlott meg, akik egymással versengve gyakorolták jogaikat, semmit sem törődve a halállomány fenntartásához fűződő érdekekre. Fejlődést jelentett ebben a vonatkozásban, hogy 1900- ban megalakult a Balatoni Halászati Rt., mely véget vetett a tó rendszertelen halászatának. Az értékes fogas balatoni halfajta mesterséges szaporítása érdekében 1903-ban Siófok és Balatonkiliti határában, a Sió-zsilip mellett fogasívató telepet rendeztek be. A halászat további érdekeit szolgálta, hogy 1925- ben korszerű rendelkezésekkel módosították az 1888-ban kiadott halászati törvényt. A Balaton halhozama ma 15 kg/kh-anként, s ez megfelel a többi természetes vizünk átlagos fogási eredményeinek. Halászata önálló állami vállalat kezében van, mely gondoskodik a halállomány utánpótlásáról is. A balatoni halászattal kapcsolatban nemcsak annak hasznosságára kell tekintettel lenni, hanem a sporthorgászat érdekeire, mely a szépen fejlődő idegenforgalom keretében sok külföldit is vonz a „magyar tengerre”. A víziutak vonatkozásában már említettük, hogy a Balaton teljes hosszában hajózható. Széchenyi István a dunagőzhajózás megteremtése után közvetlenül a balatoni hajózást tűzte napirendre. Törekvése gyors sikerrel járt, s az első hajót, a KIS- FALUDIT 1846-ban, Széchenyi születésnapján bocsátották vízre. Az ettől kezdve elmúlott, több mint egy évszázad alatt mind a partvédő művek, mind a hajóút biztosítása, a kikötők kiépítése terén óriásit fejlődött a balatoni hajózás. A balatoni partvédő művek lényegesen eltérnek a folyamiaktól. Alakjukat a jég és hullámhatás szabja meg. A mű nem lehet meredek és tagozott. Alámosás ellen biztosítani kell. Legmegfelelőbb az enyhe rézsű, felül hullámfogó padkával. Legmagasabb pontja +1,60, vagy +1,80 m. Alámosás ellen szádfallal és lábazati kőhányással, újabban falfüggönnyel védekezünk. Az üdülők fejlesztése érdekéd ben a nádas partok mentén is ki kell építeni a partvédő műveket. A kikötők bejáratait és medencéit a hullámzás okozta hordalékmozgás feliszapolja, s évenként kotrással kell a megfelelő mélységet biztosítani. A szállításban a személyforgalomra esik a súlypont, s ez főleg a fürdési idény 3—4 hónapjára terjed ki. Teheráru szállítása szempontjából főképpen az északi parton bányászott terméskő és bauxit szállítása érdemel említést. A Balatonnak nagyobb folyóinkkal nincs összekötő állandó hajózható útja. A múlt század vége felé ugyan törvényt is hoztak a Sió hajózhatóvá tételére, mely a Dunával való összeköttetést biztosította volna, ennek végrehajtása azonban elmaradt, s megoldása a jövő feladatai közé tartozik. A Balatonon a szükségesnek mutatkozó kikötők kiépültek. Ezek a következők: Keszthely, Balatongyörök, Szigliget, Badacsony, Révfülöp, Tihany, Balatonfüred, Alsóörs, Balatonalmádi, Balatonkenese, Balatonaliga, Siófok, Balatonföldvár, Balalon- szemes, Balatonlelle, Balatonboglár, Fonyód, Ti- hany-rév és Szántód-rév, azaz 17 hajó-, és 2 kompkikötő. A balatoni kikötőket már 1906-ban állami kezelésbe vették, s ettől kezdve mint állami szerv, a Balatoni Kikötők Felügyelősége tervezte, kivitelezte és tartotta fenn a balatoni partvédő műveket és kikötőket. Az egyes vízkárelhárítási és vízhasznosítási munkálatokat pedig az érdekeltek által alakított, s már említett vízitársulatok végezték állami ellenőrzés, irányítás és támogatással egészen 1948-ban bekövetkezett államosításukig. 1879-ben életre hívták a kultúrmérnöki intézményt, mely az 1885. évi XXIII. vízjogi törvényre támaszkodva valóban jelentősen előmozdította a vízrendezés ügyét. Ennek idején a Balaton északi oldalán az akkori Veszprém megye balatoni részein a Székesfehérvári Kultúrmérnöki Hivatal, az akkor még Vas, illetve Zala megyéhez tartozó balatonfüredi, tapolcai, sümegi, és keszthelyi járások területén a Szombathelyi Kultúrmérnöki Hivatal, a Balaton déli oldalán pedig a Pécsi Kultúrmérnöki Hivatal tevékenykedett. A kultúrmérnöki hivatalok végezték a vízfolyások rendezésére, azok fenntartására, területek lecsapolására, a talajjavításokra vonatkozó műszaki munkálatokat, előkészítették a kisajátítási és szolgalmi terveket és érdekeltségi kimutatásokat, s elkészítették és kivitelezték a munkálatok terveit. Vízjogi engedélyezési ügyekben határ ozat-tervezetet készítettek a megyei törvényhatóság vezetője 24
