Délnyugat-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 2., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
OMI Beszámolók (1951-tŐl), VITUKI: Magyarország Hidrológiai Atlasza II. Hidrometeorológiai adatok (sorozat). 1.22 A VIZKÉSZLEXFELTArAS TERÉN EDDIG VÉGZETT KUTATÁSOK ÁTTEKINTÉSE 1.221 A kutatások fejlődése A FELSZÍNI ÉS FELSZlNKÖZELI VÍZKÉSZLET FELTÁRÁSA A hazánk hidrológiai "viszonyainak módszeres tanulmányozására 1886-ban életrehívott Vízrajzi Osztály működésének kezdetekor még alig volt hozzá hasonló szélesen megalapozott tudományos célkitűzésű vízrajzi intézmény Európában. A Vízrajzi Osztály — számos világviszonylatban is kiváló magyar mérnök-előd, köztük a dunai mappációt zömmel irányító Vásárhelyi Pál örökségébe lépve — szervezőjének és első főnökének, Péch Józsefnek vezetésével és Kvassay Jenő legfőbb irányításával elsősorban az árvizek elleni küzdelemmel kapcsolatos kérdések tanulmányozására összpontosította erejét, de egyúttal lerakta a hazai hidrológiai kutatás széles alapjait is. Az egész országra kiterjedő vízjelző szolgálatot szerveztek, évkönyvet adtak ki, megindult az árvízjelzés és a vízrajzi felmérések ki- terjesztése, sőt — elsősorban Hajós Sámuel és Viczián Ede kezdeményezésére és irányításával — rendszeresen végeztek vízhozamméréseket is. A századfordulót követő első két évtizedben az osztály munkája sokat veszített kezdeti lendületéből, kezdeményező erejéből. Noha 1914-től 1919-ig olyan kiváló vezetője akadt, mint Hajós Sámuel, a hidrometria nemzetközileg elismert szaktekintélye, ebben az időben a háborús viszonyok már minden nagyobbszabású kezdeményezését megakadályozták. Ezekre az évekre esik a Duna helyszínrajzának és hossz-szelvényének kiadása, a vízerőkész- let számbavételének befejezése, több előrejelzési segédlet kiadása (Korbély József) és az első tiszai hordalékmérések megvalósítása is. Ugyancsak ebből az időből származnak a talajvízszintingadozás megfigyelésére vonatkozó legrégibb adataink. — Ekkor kezdte pályafutását Bogdánfy Ödön, a hazai hidrológiai szakirodalom megteremtője. A két világháború közti időben a Vízrajzi Intézetté átszervezett osztály munkáját — a műszaki szolgálat egyik vezető egyéniségének, Sajó Elemérnek erőfeszítései ellenére is — a hosszú távlatú célkitűzés hiánya, a pangás állapota jellemezte. Megálltak a vizek kártétele elleni védekeziés szolgálatánál, s gyakorlatilag az észlelési anyag regisztrálására szorítkoztak. Ez az anyaig mégis jelentős érték a ma vízgazdálkodója számára is. A második világháború után újjáéledt vízrajzi szolgálat rendszeres és módszeres kutatómunkája az 1948-ban létrehozott egységes vízügyi szervezetben, méginkább az 1952. júniusában Ihrig Dénes vezetésével megszületett, az utóbbi években pedig Stelczer Károly vezetése alatt működő, szélesen megalapozott Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetben bontakozott ki. Az intézet munkaterve az egész vízgazdálkodás területét átfogja. A vízgazdálkodási célokra irányuló hidrológiai kutatások mellett egyszersmind a hidrológia tudományának előbbrevite- lét is szolgálja. Alapvető adatgyűjteményekkel siet a gyakorlati vízgazdálkodás segítségére: a tartalmilag jelentősen gazdagodott, vízhozamadatközlést is rendszeresen nyújtó vízrajzi évkönyvek, a Hidrológiai Atlasz kötetei, a felszíni és a felszínalatti vizek mennyiségi és minőségi viszonyait bemutató — és az egyéb — kiadványok a vízgazdálkodási tervezés számára nélkülözhetetlenek. Lerakták a felszíni vizek komplex-szemléletű hidrológiájának elméleti alapjait. Megtörtént az országos vízmércehálózat kiszélesítése, kisvízfolyásoknak ill. csatornáknak a hidrológiai észlelésbe való bevonása, feltárták továbbá Magyarország tá- rozási lehetőségeit is. A részletes észlelési adatok pótlására elkészültek a fizikai-földrajzi általánosításokon alapuló első számítási segédletek a lefolyás, az árvízi vízhozamok, a vízhőmérsékletek és a párolgás jellemző értékeinek meghatározására. A hordalékkutaitás eredményeit az intézetben Bogárdi János, továbbá Károlyi Zoltán foglalta össze. Vízháztartása vizsgálatokkal — a csapadék, a lefolyás, a párolgás és a természetes víztározódás egyenlegének módszeres nyilvántartásával — az intézeten kívül, az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem I. Vízépítési tanszék is eredményesen foglalkozott. Kiemelkedik még az intézetnek a hidrológiai előrejelzés terén végzett kutatómunkája. A talajvíz törvényszerűségeinek kutatását az országos talajvízszintészlelő kúthálózat kiépítése alapozta meg, amelyhez Rohringer Sándor által a Duna—Tisza közén 1929—34 közt létesített világviszonylatban is úttörő jelentőségű kúthálózat szolgált kiindulásul. A talajvízszintalakulás törvényszerűségeinek, a meteorológiai tényezők és a talajvízjárás közti összefüggéseknek, továbbá a talajvízkészlet periodikus ingadozás jellemzőinek tanulmányozása terén az intézeten kívül dolgozó kutatók közül is értek el eredményeket. Ezeket többek között a maximális talajvízállás előrejelzése és a talajvízkészlet feltérképezése és számbavétele terén hasznosították. Az ipari és ivóvízellátásban — hazánk szegény felszíni kisvízi készletére tekintettel — különös súlya van a karsztvízkutatásnak, Eredményes kutatások folytak a kitermelt és utánpótlódó karsztvíz egyensúlyi helyzete terén is. A vizek minőségének rendszeres számbavételi munkáit az intézet 1953-ban indította meg. A munka továbbfejlesztése azóta is az intézet III. Vízminőségi Osztályára hárul. A MÉLYSÉGI VÍZ FELTÁRÁSA A mélységi vízzel — a dolog természeténél fogva — nem annyira vízépítő mérnökök, mint inkább földtani és bányászati szakemberek foglalkoznak. (Ez nem is volt a VITUKI feladata és ott csak 1962-től indult meg az ez irányú rendszeres kutató39
