Észak-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 1., 1965)

II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet

területű vízfolyásainak vízjárása viszont meglepően egyenletes. Az évi vízmennyiségek ingadozása a karsztos vízfolyásokon l:4-re is csökkenhet, egyébként pedig 1 : 7—1 :10 is lehet. A karsztos vízfolyásokon az előforduló legnagyobb vízhozam a legkisebb vízhozamnak esetleg csak kb. 20-szoro- sa, a nem-karsztos vízfolyásokon többszázszorosan, sőt mintegy ezerszerese is lehet. A 100—150 km2- nél kisebb vízgyűjtőterületű nem-karsztos vízfolyások hosszabb aszály után rendszerint kiszáradnak.

A területegység egyetlen nagyobb természetes tava, a Fertő tó, vízjárását még nem ismerjük kellőképpen. 1786-ban területe majdnem kétszerese volt a mostaninak, viszont néhány alkalommal (utoljára 1868-ban) ki is száradt.

Kisebb területeken (rész-öblözetekben) a belvízcsatornák maximális vízhozamát a néhány órás, vagy még rövidebb időtartamú heves záporok, nagyobb területeken (teljes öblözetekben) a huzamosabb — esetleg kisebb megszakításokkal — napokig tartó esőzések és különösen a velük egyidejű hóolvadások idézik elő. Elsősorban a vegyes eredetű tavaszi belvizek lehetnek súlyosak, de a jóval kisebb gyakoriságú nyári-koraőszi belvizek a mező- gazdaságnak az előzőkét meghaladó károkat is okozhatnak.

A belvízrendszerek vízjárásának leírása már nem tárgya a szorosabb értelemben vett hidrológiának. Ezért itt nem is foglalkozunk a terület belvízi csatornahálózatának jórészt a helyi mesterséges viszonyoktól függő vízjárásával (pl. vízhozamainak alakulásával).

2.312 Vízrajzi állomáshálózat

Az állomáshálózat kialakulása és fejlesztése.

A múlt század elején a rohamos gazdasági fejlődés Európa-szerte sürgetni kezdte a vizek kártételei elleni védekezést, a vizek rendezését, az ipar pedig növekvő érdeklődéssel fordult a vízerők hasznosítása felé.

A különböző államokban egymás után indult meg a meglévő szórványos vízrajzi észlelési anyag országos összegyűjtése és szakszerű feldolgozása, továbbá az adatgyűjtés intézményesítése és körének fokozatos kiterjesztése.

Magyarországon a vízrendezési munkákkal megbízott folyammémöki szolgálat 1886-ban 125 mércéből (a mai országterületen 60 vízmércéből) álló vízmérce-hálózatot tartott fenn. Ekkor állították fel az egyre bővülő észlelések és mérések szervezett ellátása, valamint az adatok nyilvántartása és értékelése céljából a Vízrajzi Osztályt. Rendszeresen észlelte a vízállásokat, ellátta a vízjelző és árvíz-előrejelző szolgálatot, beleértve a jég- és gázlóviszonyok jelzését is, és elvégezte főfolyóink geodéziai felmérését. Évente 100—150 vízhozammérésre is sor került főfolyóinkon, elsősorban tanulmányi célból. A hidrometria mérési módszereinek és mérőeszközeinek fejlesztése a Vízrajzi Osztály világszerte ismert munkája.

A nagyobb vízrendezési munkák befejezése után a vízhasznosítási feladatok kerültek mindinkább előtérbe, melyek megoldására a vízállás-adatok

már nem voltak elegendők. Külföldön a két háború között rátértek a vízhozamok rendszeres nyilvántartására, a mérések automatizálására, rajzoló és egyéb műszerek alkalmazására, fokozatosan kiterjesztették a mérések körét (talajvíz, hordalék, vízhőmérséklet stb.), és bevonták a megfigyelésekbe a kis vízfolyásokat is. Az egykor élenjáró magyar vízrajzi szolgálat azonban az 1910-es évektől kezdve megállt fejlődésében, s egyre jobban elmaradt a külföldi rokonintézmények mögött. A két világháború között — folytatva az előző korszak munkáját —, továbbra is a nagyobb folyók vízálláskészleteit végezték, amellett a 30-as években a közepes folyókon is elhelyeztek még néhány vízmércét, úgy hogy 1944-re a magyarországi vízmércék száma 137-re emelkedett.

Az egységes Vízügyi Szolgálat 1948. évi megalakulása után, de különösen a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet 1952. évi megalapítása óta — amely átvette a régi Vízrajzi Intézet munkáját is — újra nagyobb lendületet vett a vízrajzi munka. A népgazdaság szerkezetében beállott változások egyre jobban szorgalmazták az elmúlt évtizedek lemaradásából származó adathiány lehetőség szerinti pótlását. A sürgető kényszer hatására az intézet 1950—56 között az országban több mint 500 vízmércén észlelte a vízállást, és a vízhozammérések számát is csaknem évi 5000-re emelte. Ennek a gyors növekedésnek természetesen megvoltak a hibái is, A tapasztalatok leszűrése, az állomások nyújtotta adatok felülvizsgálata után több állomást megszüntettek és 1960-ban 360 vízmérceállomás működött, melyek közül kereken 150 állomáson folyt rendszeres vízhozammérés, de közülük még csak 40 nagy és 26 kisebb állomáson vezettek folyamatos vízhozamnyilvántartást.

Az utóbbi években indították meg a fővízkivé- teli művek és a jelentősebb öntözőcsatornák vízszolgáltatásának mérését, míg a belvízhálózatunk gerincét képező főcsatornák, és a torkolati szivaty- tyútelepek vízszállításának mérési terve a belvízgazdálkodás távlati terve keretében jelenleg alakul ki.

A gyakorlat igényei nyomán a vízállás-észleléseken, jégmegfigyeléseken és vízhozam-méréseken kívül más hidrológiai tényezők megfigyelését is bevezették. A vízhőfok mérését, amelyre szórványosan 1876-tól ismerünk próbálkozásokat és rövidebb adatsorokat, 1965-ben szervezték meg. Szórványos hordalékméréseket 1942 óta végeztek, a rendszeres hordalékmérés 1948-ban indult. A szabad vízfelületek párolgásának, továbbá a hótakaró vastagságának és víztartalmának rendszeres mérésére a legutóbbi években került sor. További tényezők méréstechnikájának kialakítása és a különböző tényezők közti összefüggések kutatása céljából több kísérleti területet rendeztünk be.

Az országos állomáshálózat elsősorban nem számszerű, hanem minőségi fejlesztést igényel. Ennek keretében a legfontosabb feladat — különösen a kisvízfolyásokon — a jól felszerelt, helyi adottságokhoz alkalmazkodó (országosan kb. 180) vízhozamnyilvántartó állomás kialakítása. Ez a külön69