Észak-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 1., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
A hajdúszoboszlói III. sz. fúrást Pékár Dezső eraviméteres mérései alapján Pávai-Vajna Ferenc tűzte ki. A negyvenes évekig a sekélyebb fúrások előtt általában nem végeztek különösebb feltárást. A nagyobb vízmüvek kútjainak telepítésekor — a felszíni geológiai vizsgálatok melett — már próbafúrásokat is készítettek. A minél jobb fúrásszelvény érdekében ekkor már geofizikai módszereket is kezdtek alkalmazni. A Schlumfoerger-féle elektromos lyukszelvényezést (karotázs) hazánkban először 1936-ban Budafa- pusztán az olajkutatás során, -vízkutatásra pedig először csak 1953-ban használták. Az eljárás hátránya, hogy csak csövezetten lyukban használható. Ezért fontos a rádióaktív lyukszelvényezés, amelyet 1953-ban kezdtek használni. Az elektromos és rádióaktív lyukszelvényezésen kívül reométerezés is alkalmazható. Az eljárás alapgondolatát Wehl- ner Aladár vetette fel 1901-ben. Ennek a számkerekes vízsebességmérőnék elvét valósította meg teljes sikerrel a 30-as években Mazalán Pál. A kész furat vízadóképességének megállapítása a fúrással egyenértékű feladat. Sajnos, ezt sokáig figyelmen kívül hagyták. A pozitív — azaz felszökő vizet adó — mélyfúrásnak a felszínen túlfolyó vízmennyiségét mérték. A negatív kút hozamát már kanalazással, vagy próbaszivattyúzással állapítják meg. Az elmúlt évtized legjelentősebb vízföldtani eredményei közé kell sorolnunk, hogy a kőzetmechanika, geohidrológia és geohidraulika módszereit egyre inkább alkalmazzák a vízkutatásban. Sajnos, irodalmi feldolgozásunk még nagyon kevés van és ezek is főleg a talajvízzel foglalkoznak. Irodalmi áttekintés A vízföldtannal foglalkozó művek sorozatát a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-monográfiája nyitja meg, még id. Lóczy Lajos szerkesztésében. Vízföldtani szempontból is értékes és a gyakorlati vízkutató számára közvetlenül is felhasználható volt a Magyar Tájak Földtani leírásának, sajnos, hiányosan maradt sorozata. 1948—49-től kezdődően több vízföldtani szempontból is értékes könyv jelent meg Alliquander Ödön, Egyed László, Mo- sonyi Emil, Papp Ferenc, Rónai András, Schmidt E. Róbert, Sümeghy József, Szádeczky-Kardoss Elemér, Urbancsek János, Vadász Elemér, Vendl Aladár és mások tollából. A magyar földtani és vízföldtani irodalom elsősorban részmunkákban igen gazdag, azonban kevés még az összefoglaló hidrológiai munka. A legfontosabb irodalmat összeállítani igen nehéz, hiszen legtöbb esetben folyóiratokban és időszakos kiadványokban található meg. Az ország területének általános földtani kutatása és földtani térképezése a M. Áll. Földtani Intézet feladata. A munka eredményét az Intézet földtani térképekben és tájmonográfiákban hozza nyilvánosságra. Legfontosabb összefoglaló e téren a négy lapból álló „Magyarország földtani térképe” (1956, M = 1 : 300 000) és az ehhez csatlakozó „Magyarázó Magyarország 1 : 300 000-es földtani térképéhez”, mely ismerteti az egyes földtani képződmények kifejlődését és megadja a legfontosabb, az 1 : 300 000~es térképen is feltüntetett mélyfúrások szelvényeit. Fontos megemlítenünk, hogy az ország egész területéről kéziratos formában rendelkezésre áll az Intézetben 1 : 25 000-es, sőt helyenként még ennél is részletesebb földtani térkép. Végül — teljességre törekvés nélkül — az alábbiakban felsoroljuk az idevágó legalapvetőbb műveket és kiadványokat: id. Lóczy Lajos: A magyar szent korona országainak leírása. Budapest, 1918. Vendl Aladár: Geológia I—II. Budapest, 1955. Vadász Elemér: Mgyarország földtana. II. kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1960. Mosonyi Emil—Papp Ferenc: Műszaki földtan. Műszaki Kiadó, Budapest, 1959. Magyar Tájak Földtani Leírása sorozat Földtani Intézet Évi Jelentése sorozat Földtani Intézet évkönyvei sorozat Hidrológiai Közlöny Földtani Közlöny Földtani Szemle Földrajzi Értesítő 1.212 Talajtan A magyar talajtan fejlődésében bizonyos szakaszosság figyelhető meg. A XVIII. század végétől a XIX. század közepéig a külföldön elért eredmények meghonosítása uralkodik. A magyar mezőgazdaság külföldhöz viszonyított elmaradottságát Tessedik Sámuel, a szarvasi Mezőgazdasági Iskola alapítója, a szikjavítás úttörője, továbbá Nagyváthy J. és Pete F., a keszthelyi Georgikon nagyhírű professzorai igyekeztek felszámolni. Munkájuk gerincét a hazai tapasztalatok összefoglalása, új módszerek meghonosítása és külföldön megjelent szakmunkák magyar nyelven való megjelentetése képezte. A XIX. század második felére esik Szabó József munkássága, aki Békés-Csanád megye 1858-ban elkészített talajtani térképével az első magyar talaj térképet alkotta meg. Ezen a térképen a talajokat genetikus elvek alapján osztályozta. E fejlődési szakaszban jelent meg Bécsben Lorenz munkája is, mely az osztrák—magyar monarchia talajtérképét tartalmazza. Ez geológiai alapon volt megszerkesztve és elsőízben ábrázolja térképszerűen hazánk talajviszonyait. A talajtani tudomány közel két évtizedes pangása után a századfordulón rohamos fejlődés indul meg a Földtani Intézet Agrogeológiai osztályának megalakulásával. Ennek az osztálynak munkatársai Inkey B. és Treitz P. vezetésével négy éven át végezték talajtani felvételezéseket a porosz iskola módszere alapján, mely a talajok fizikai tulajdonságainak meghatározásán és ennek alapján történő elhatárolásán épült fel. Később megindul egyes községek, majd megyék talajviszonyainak feltérképezése is, ez azonban még kevés volt ahhoz, hogy átfogó képet lehessen kialakítani az ország talajviszonyairól. Talajtanunk hőskora az 1909-ben tartott Első Nemzetközi Agrogeológiai Konferenciával kezdő40
