Észak-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 1., 1965)
VII. fejezet. Halászati vízhasznosítás
1.2 A múlt és a jelen 1.21 A TERMÉSZETES VIZEK HALÁSZATÁNAK MÜLTJA ÉS JELENE Az 1. számú, „Észak-Dunántúl” elnevezésű Területi Keretterven belül a tájegységek halászati szempontból merőben ellentétes jellegűek, Győr-Sopron megyében túlnyomóan csak természetes vízfolyások és egy-két természetes tó jön számításba, mesterséges halastavak pedig úgyszólván alig vannak, — míg Komárom megyében az egy Nagy-Dunán kívül kevés és leginkább csak horgászat céljára hasznosítható halas vízfolyás van, viszont bőven vannak mesterséges halastavak. I. Területünk halászatának múltja. Mátyás király már Visegrádon halastavakat építtetett; az akkori történetírók feljegyzései szerint vizeink halbősége hihetetlen méretű volt, amelyben nagy szerepet játszott az óriás halak, főleg a viza és tokfélék nagy száma. Általában azonban a halbőség és a halak kive- szése időszakonként ismételten változott. A komáromi halászat történeti hagyományai országos viszonylatban is legjellegzetesebbek hazánkban. Itt volt a legjelentősebb halászélet, a legtömörebben élő halásztársadalom és a legeredményesebb teljesítményű halfogás. Komáromban százakra ment a halászok száma. A rendelkezésre álló feljegyzések szerint az országos viszonylatban is első, nagyobb méretű hazai halastó, mely ma is fennáll, a tatai Öreg-tó, amely már Zsigmond király idejében is halastó volt. Ennek a halastónak országos jelentősége volt abban, hogy a korszerű nemesponyt-tenyésztés alapelveit is itt alkalmazták először. Az 1890-es évek elején a tatai tógazdaság akkori vezetője ide importálta az addigi csökött, nyurga pontyok helyett a wit- tingaui gyorsnövésű nemes pontyokat és az itt elért rendkívüli terméseredmények voltak megindítói az európai hírűvé vált korszerű magyar ponytte- nyésztésnek, amelynek napjaikban is igen nagy az export jelentősége. Ennek alapján létesült az első magyar mesterséges pontytenyésztéssel foglalkozó tógazdaság 1894-ben (Simontornyán, melyet Cor- chus Béla helyezett üzembe és utána többen követték példáját. A tatai Nagy-tóban azonban pontyon kívül nagymennyiségben harcsát és süllőt is tenyésztettek és azonkívül csuka és egyéb nemeshal is van benne a ragadozó halak táplálékának szolgálatára. A többi Komárom megyei halastó keletkezéséről nincsenek megbízható támpontjaink, — mindössze a nagyigmándi tóról tudunk annyit, hogy 1897-ben készítette a régi gróf Eszterházy Miklós-féle csák- vári uradalom és eredeti víztükör felülete akkor még 148 kát. hold volt. A hazai halászat gyakorlásában fordulópontot jelentett 1945-ben a szociális gazdálkodásra való áttérés, amely ellentétben a halászat korábbi alaptörvényeivel, a második világháború befejezése után hozott 6700/1945. M. E. sz. rendelettel a természetes vizekben a halászati jogot haszonbérbeadás útján hasznosította olyképpen, hogy a nagyobb vízfolyások medrét a halászati termelőszövetkezeteknek, a kisebb vízfolyások, illetve folyók felsőbb szakaszainak halászati jogát pedig a horgászegyesületeknek adta ki bérbe. A mesterséges halastavakra nézve a nagybirtokrendszer megszűntetéséről szóló 600/1945. sz. M. E. kormányrendelet alapján a megváltott vagy elkobzott ingatlanokon levő halastavak tulajdonjoga 50 kát. holdon felüli kiterjedés esetén az állam tulajdonába, alatta pedig az illető községre szállt át, illetve új halastavak bármely terjedelemben is bárki által létesíthetők. Az új halászati törvény életbelépte előtt Győr- Sopron megye területén öt, Komárom megye területén pedig két halászati egyesület állt fenn. Ezek megszűntével 1945-ben Győrben megalakult Győr vidékén az „Előre” Halászati Termelőszövetkezet, a Mosoni járás vizére pedig a Moson megyei Halászati Szövetkezet. Utóbbi két szövetkezet azonban később beolvadt a Győri „Előre” Halászati Termelőszövetkezetbe. Komárom megyében az Esztergomi „Uszófalu” Halászati Termelőszövetkezet működik. Utóbbi években Győr városában tíz, Mosonmagyaróváron, Sopronban, Komáromban, Esztergomban, Tatán, Tatabányán, Kisbéren, Oroszlányban, Almásfüzitőn, Sárváron és Pápán egy-egy, továbbá Szombathelyen 3 horgászegyesület működött. A halállományra és halhozamokra nézve súlyos jelentőségűék voltak az 1945. évi háborús események. A sűrű robbantásokkal katasztrofálisan nagymértékű halpusztítás mind a természetes vizek halállományában, mind pedig a tógazdaságokban mutatkozott. A műtárgyak szétrobbantása folytán halgazdaságaink jóformán tönkre mentek. Ezeket a veszteségéket csak több éven át tartó céltudatos munkával, a tavak műtárgyainak újjáépítésével és a halasvizek okszerű újabb benépesítésével lehetett fokozatosan helyrehozni. E téren lefolytatott elismerésre méltó tevékenység már a háború előtti állapotot lényegesen meghaladó eredményeket értei. Ennek jellemzésére szolgál, hogy pl. a természetes vizeken termelő győrvidéki halászati szövetkezet az akkor megalakult, de később a győri szövetkezettel egyesült Magyaróvári Halászati Szövetkezettel együtt 1946-ban csak 170 q halfogást mutathatott ki, 1959-ben elért csúcseredménye pedig igen kedvező vízjárási viszonyok következtében 1695 q volt. Ugyanakkor az Esztergomi „Uszófalu” Halászati Termelőszövetkezet 1946-ban elért 99,74 q termelésével szemben 1956-ban 335,75 q halat fogott ki, mellyel 1960 évi 546 q-s halfogása közel egyező. A Soproni Halászati Termelőszövetkezet csak 1952 óta állt fenn, de mindössze 4 évig működött. A megelőző években a Fertő tavon rendszeresen űzött halászat a kedvezőtlen vízállások és csekély halállomány következtében nem volt. 1956-ban az évi halfogás mennyisége kellő adatok hiányában mintegy 180 q-ra becsülhető. Utóbbi években a Fertő tavon a Halászati Kutató Intézet Elektromos Halászati Üzeme folytatott rendszeres halászatot, amely azonban 1960. évben megszűnt és átment a Győri „Előre” Halászati Termelőszövetkezet használatába. A Tatai Halgazdaság házi kezelésben tartott 1170 256
