Észak-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 1., 1965)

II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet

zeti vonaláig, a Rábáig, a felszín közelében vannak (54—55. tájegységek), noha a Középhegységre merőleges törések mentén, melyeket nagyjából a Marcal ÉNy-i folyású párhuzamos mellékvizei követnek, az egyes: táblákban különböző magasságokba kerültek. Ezek közül szerkezetileg legmagasabb helyzetben a Kemenesháton kívül a Pannonhalmidombság gerincei vannak (55. tájegység és 26/b ábra, 30., 31. szelvények).

A Rábától nyugatra és a Fertő—pápóei Rá balkanyar vonaltól D-re a nyugati országhatárig a felső pannon ugyancsak a felszínen vagy a felszín közelében van, vízadó homokszintjei a pannon utáni szerkezeti mozgásokkal DDNy-ra lejtő, ÉÉNy-ra kiemelt peremű táblákban lejtenek. (50—52. tájegységek). A Rába baloldali mellékvizeinek térdszerű hajlatai a táblák ÉÉNy-i peremei mentén haladnak, az: egymással párhuzamos folyószakaszok pedig az egyes táblákat határoló töréseket követik ugyanúgy, mint a Marcal jobboldali mellékvizei. A Rába bal partjának felső pannonjában ugyancsak főleg a finomabb homokrétegek vannak többségben (29. táblázat 50—52. tájegység; 26/b ábra, 20., 26. szelvények.)

A kisalföldi süllyedők közepének (53. tájegység) vastag negyedkori kavicsos kitöltése alatti felső pliocén és felső pannon homokrétegekből néhány mélyebb kút nyeri vizét (26/b ábra, 3., 6. szelvények) a hévízkutakon kívül.

A Kisalföld egész területén a legnagyobb felszíni elterjedésű képződmény a pleisztocén kavicsos- homokja. Az Alpok és a Középhegység felől a medence közepe felé vastagodik, amint azt a földtani fejezethez csatolt térkép mutatja (3. ábra). A kisalföldi központi süllyedéken (53. tájegység) kívüli, területen ez a durva törmelékes pleisztocén kétféle helyzetű. A mai völgyek síkja felett magasabb helyzetben az idősebb pleisztocén teraszok vannak, legnagyobb kiterjedésben a Kemenesháton, az 56. tájegységben és a nyugati országhatár sávjában találhatók. Ezek vízellátási jelentősége éppen magas helyzetük miatt kicsiny, többségben „száraz” kavicsok. A mai völgytalpak alatti felső pleisztocén homokos kavics, különösen a Rába mentén, már bőséges víztartó, az ásott kutak jó része ennek vizét tárja fel. Ilyen vékony kavics sáv kíséri a Dunát is Győrtől Neszmélyig (56. tájegység).

A Kisalföld közepének vastag durva homokos, kavicsos kitöltése (29. táblázat, 53. tájegység) az ország legjobb vízadó képződménye (4. ábra és 26/b ábra, 3., 6. szelvények).

2.45 ÁSVÁNY-, HÉV- ÉS GYÓGYVIZEK

2.451 Általános ismertetés

Közös fejezetben foglalkozunk az ásvány-, hévés gyógyvizekkel. Az egységes tárgyalás kedvéért szükséges a fogalmak rövid meghatározása.

Ásványvíz hőmérsékletétől függetlenül az a természetben előforduló víz, mely több mint 1000 mg/1 oldott szilárd alkotórészt, vagy egyes ritka, de biológiailag aktív elemekből (lítium, bróm, jód, fluor,

arzén, rádium, rádiumemanáció, stb.) kimutatható mennyiséget tartalmaz. Ugyancsak ásványvíz az a víz is, melyben az oldott szilárd alkatrészek meny- nyisége nem éri el az 1000 mg/lit-t, de oldott gáztartalma jelentékeny (pl. szabad szénsavtartalma) 1000 mg/lit.

A gyógyvíz olyan ásványvíz, mely vegyi vagy fizikai tulajdonságai miatt gyógyhatású. (Hazánkban a vonatkozó törvények szerint szükséges a gyógyvízelőfordulások hatósági elismerése is.)

Hévíz általában minden természetes, vagy mesterségesen feltárt olyan víz, melynek hőmérséklete egy meghatározott értéknél magasabb.

Ugyanazon víz egyidejűleg ásvány-, hév- és gyógyvíz is lehet.

A hőmérséklet szerinti osztályozás többféle lehet. Az alábbi csoportosítást fogadtuk el:

18—25 C° langyos víz,

25—35 C° meleg víz,

35 C° < hévíz, ennek részletesebb felosztása:

35—60 C° kevésbé forró víz 60—90 C° forró víz 90 C° < igen forró víz

A hőfok szerinti fenti csoportosítás általában a felhasználás lehetőségét is határolja. A 18—25 C°-ú vizet általában az ivó- és ipari vízellátásra, de strandfürdők és fedett fürdők céljára, egyes esetekben gyógyvízként is használják. A 25—35 C°-ú meleg víz felhasználása az előzővel egyező, de hőfoka miatt már csak szükségből ivóvíz.

A langyos és meleg víz hőtartalmának hasznosítása nem célszerű, gyógytényezőt pedig az ilyen víz általában alig tartalmaz. E két hőfokcsoportban csak a gyógyvízként nyilvántartottakkal foglalkozunk, a többit a mélységi vizeknél (2.44) tárgyaltuk.

A 35—60 C°-ú hévizet elsősorban a mezőgazdaság hasznosítja (keltetők, melegházak fűtésére, talajfűtésre, stb.). Hazánkban igen fontos szerepe van a szabadtéri, gyógy- és tisztasági zárt fürdők vízellátásában, de gazdaságosan felhasználható lakások, kórházak, gyártelepek fürdő-zuhanyozó szükségletének kielégítésére is.

A 60 C° feletti vízzel fűtve 18—20 C° léghőmérséklet már biztosítható. További lépcsőkben azonban, — a fűtési hőelvonás után — e víz ugyanúgy felhasználható, mint a langyosabb vizek. Ez a leggazdaságosabb, s erre kell törekedni; de arra is, hogy a hőelvonás a gyógyhatást ne csökkentse.

A 90 C° feletti igen forró víz felhasználása és az ilyen vizet adó kút kiképzése általában különleges műszaki feladatot jelent. Használati vízként csak hőelvonás után vagy hideg vízzel való keveréssel alkalmazható.

A víz hőenergiájának szénegyenértékben való meghatározásánál 10 C°-ról történő felmelegítést, 4000 kalóriás szenet és 60% kazánhatásfokot veszünk figyelembe.

Az ásvány-, hév- és gyógyvizek kémiai összetétel szerinti csoportosítása a következő (Papp Szilárd szerint):

120