Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1965)
XVII. fejezet. Országos vízmérleg
vízkészlet-elvonásokkal csökkentettük). Ez az eljárásunk e tényállást rögzítő két vízmérleg esetében kézenfekvő és a legegyszerűbb. A távlati mérlegek szerkesztésékor azonban a nemzetközi vízkészletmegosztás érvényesítésére különös gondot kell fordítani, mivel enélküi a vízmérleg a hazai távlati tervezés számára irreális alapot ad. Azokon a területeken, ahol a vízkészlet korlátozott, és így vizet igénylő létesítmények telepítését, fejlesztését, továbbá a szükséges vízpótló rendszerek megvalósítását egyaránt befolyásolja, a külföldi igényeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ennek megfelelően a dunai vízrendszerben, ahol a két kiemelt folyó: a Duna és a Dráva medrében a vízkészleteik — még a dunai mederben hagyandó nagy vízhozamok figyelembe vételével is — megfelelően biztosítottnak látszanak, és a kisebb határt metsző vízfolyások sem túlterheltek, nem számoltunk a külföldön meglévő vagy várható fogyasztással. A Tisza-rendszerben, ahol a készletek lényegesen korlátozottabbak, ezzel szemben a külföldi igényók nem hanyagolhatök el. Az 1960. évi vízmérlegben csak a Körösök vízrendszerében vettünk figyelembe külföldi fogyasztást, minthogy eddig az időpontig a készlethez mérten csak itt volt jelentős vízigény. Az 1965. évi vízmérlegben már az 1960—65 között — elsősorban a Román Népköz- társaságban — jelentősen megnövekedett külföldi vízkészlet-elvonással számoltunk. Az 1980. évi vízkészleteket minden a tiszai vízrendszerhez tartozó területen csökkentettük a reálisnak ítélt külföldi igényekkel (lásd a fejezet végén lévő 3. mellékleten a „Redukált természetes vízkészlet külföldön használható része” jelű oszlop). A Tisza-rendszerben fellépő 1960. és 1965. évi külföldi vízfogyasztást adatok híján becsléssel határoztuk meg, míg az 1980. évben várható külföldi igényeket a hasznosulás fokának figyelembe vételével készített vízkészlet-megosztás alapján vettük fel. A természetes felszíni vízkészlet az országos mérleg számára ± 10—20% pontossággal határozható meg (bővebben lásd a 2.21 pontban), hogy a különböző vízfolyások azonos tartósságú vízhozamai általában nem egyidőben jelentkeznek, azt itt — kisvízi hozamokról lévén szó, a biztonság javára — elhanyagolj uk. A felszíni vízkészlet meghatározásából kitűnik, hogy célszerű a vízkészletgazdálkodási egységeket vízgyűjtőhatárokkal kijelölni, mert így minimális lesz a be- és kilépő szelvények száma A hasznosítható felszíni vízkészletet a természetes vízkészletből (a ki- és belépő hozamok különbségéből kiindulva, az azt csökkentő mennyiségek levonásával és a növelő mennyiségek hozzáadásával számítjuk. Csökkentő tényező a kilépő vízhozamok közegészségügyi, élettani, hajózási, stb. szempontból mederben hagyandó része. Értékéként — kialar kult gyakorlat szerinjt — általában a havi (esetünkben augusztus havi) eddig észlelt legkisebb vízhozam 75%-át, a Duna esetében a hajózáshoz a jelenlegi szabályozottság mellett szükséges vízhozamot (1100 m3/s) fogadjuk el az 1960. és 1965. évi vízmérlegben. Az 1980. évi és a távlatra készített vízmérlegben a Dunára jellemző értéket változatlanul hagytuk, a többi folyó esetében a mederben hagyandó értéket — feltételezve addigra a vízfo- lyásdknak a szennyeződéstől való fokozottabb védelmét — az eddig észlelt legkisebb augusztusi vízhozam 25%-ára csökkentettük. Növelő tényező a belépő vízhozamok mederben hagyandó része, a kisvízi készlet pótlása vízbő időszakokban végrehajtott víztározásból, végül a vizs- gált egységen bevezetett szenny-, használt- és bányavizek összege. Az utóbbit, bár a vízmérleggel kimutatott szabad vízkészlet számértéke szempontjából közömbös, elvileg inkább igény csökkentő s nem kéazletnövelő tényezőként kellene figyelembe venni. Mivel azonban a felszínalatti eredetű víz felhasználásából származó szennyvizeket, akárcsak a bányavizeket, felszíni befő. gadiólkba vezetik, számítástechnikailag mégis ez az eljárás a célszerűbb és egyszerűbb, bár kétségtelen hátránya, hogy a víz minőségromlásának követésére nem alítoallmas. Éz viszont ennek a vízmérlegnek nem is feladata. Az eljárás, további hátránya, hogy az így meghatározott hasznosítható vízkészlet — mivel a szennyvizeiket is magában foglalja — a vízhasználat tbknak is függvénye. Szükség van a vízmérlegtáblázatban egy „Átkönyvelés” c. rovatra is. Ebben növelő és csökkentő mennyiségek is kerülhetnek. Egyértelmű meghatározásunk szerint ugyanis valamely egység vízkészlete az egység határain ki- és belépő vízhozamok különbsége; a vízrajzilag alatta fekvő vízgyűjtőknek tehát csupán kilépő vízhozamainak mederben hagyandó részét adja át. E rovat teszi lehetővé, hogy a vízmérleget — a természetes vízkészlet szigorúan elméleti értelmezése mellett — a vizsgált időszakban kialakult tényleges helyzet alapján szerkeszthessük. Gyakori ugyanis, hogy az így értelmezett elméleti vízkészletnek egy részét már jelenleg sem az eredetéhez legközelebbi egységen, hanem más, vízrajzilag lejjebb fekvő egységeken hasznosítják: ezzel a vízkészletrésszel tehát a vizsgált egység vízkészletét csökkenteni, a felhasználó egységét pedig növelni kell. Az átkönyvelésbe bevont egységek átkönyvelt vízkészletrészeinek algebrai összege természetesen zérus. Összefoglalásképpen felírjuk valamely vízgazdálkodási egység felszíni hasznosítható vízkészletének számítási menetét: Az 1960. és 1965. évi vízmérlegben: Qh — [(2 Qk 85% 0,75 E Qk ioo%) — Qb 85% — 0,75 E Qb 100%)] — Qküif. + 2 Qt + É Qsz ± Q átk. a távlati vízmérlegben: Qh - [(2 Qk 85% — 0,25 2 Qk 100o/o) — (2 Qb 8s% ■ 0,25 E Qö ioo%)] — Qküií. + 2 Qt + 2 Qsz ± Qjtk. í r í 812
