Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1965)
II. fejezet Természeti adottságok, országos vízkészlet
ség, glejes foltok adták e rossz természetű, különleges vízgazdálkodású talaj elnevezését. Csernozjom talajok főtípusába azokat a talajokat soroljuk, melyek a sztyepp, a mezőség lágyszárú füves növényzetének hatására képződtek. Nagy általánosságban közepes humuszrétegvastagsággal, kedvező víz- és tápanyaggazdálkodással, gyengén lúgos kémhatással, kalciummal telített abszorbdós komplexussal jellemezhetjük hazánk e fő típusba tartozó talajait. Legjellegzetesebb előfordulását a Mezőföldön, a szolnoki, a debreceni, a bácskai és a békés—Csanádi löszháton találjuk. A szikes talajokkal az ún. hidromorf talajok sora kezdődik, melyek kialakulásában a víz játszotta az uralkodó szerepet. A számtalan sok átmenettől eltekintve két nagy csoportra osztjuk őket. A szoloncsókokat a vízoldható sók nagy mennyisége jellemzi. Ezek között is a nátriumsók az uralkodónk. Rendszerint már a feltalaj oldható sómeny- nyisége eléri a 0,3—0,5%-ot. A sótartalom a mélység felé általában csökken. A szelvény szerkezetnélküli, monoton lefutású. Mezőgazdaságilag nem hasznosítható, gazdaságosan nem javítható, rendkívül rossztermészetű talaj. Legnagyobb kiterjedésben a Dunavölgy alföldi szakaszán, az ún. Solti lapályon találjuk ezeket. Kisebb területen a fejérmegyei Sárréten, a Fertőtó környékén, a győri medencében és a Duna—Tisza köze homokvonulatai közé ágyazott szikes tocsogóinak környékén is ismerjük előfordulásait. A másik szikes talajtípus a szolonyec. Jól elválasztható „A”, „B” és „C” szintet különíthetünk el szelvényükben. Az „A” szint rendszerint poros, lemezes szerkezetű, gyengén savanyú, vagy semleges kémihatású. A „B” szint a sófelhalmozódás helye, s ez rendszerint oszlopos szerkezetű. Benne a kicserélhető nátrium mennyisége általában a 20%-ot meghaladja. Hasznosíthatósága és javíthatósága jobb, mint a szoloncsákoké. A szolonyecek zömmel a Tiszántúlon helyezkednek el, ahol a szikesek csaknem kizárólag ebbe a csoportba tartoznak. Találunk meszes, ún. karbonátos szolonyeceket a Duna—Tisza közén és a Dunántúlon is. A réti talajok a talajvíz közelsége, az időszakos felületi vízborítás hatására anaerob szervesanyag bomlás közepette alakultak ki. Tömődött, rossz szerkezetű, nehezen művelhető talajok. Víztartó- képességük nagy, vízáteresztőképességük általában kicsi. A felső talajrétegek kalciumot többnyire nem, vagy csak kisebb mennyiségben tartalmaznak. A sok — anaerob körülmények között képződött — humusz fekete szint ad a talajnak. A humuszos szint átmenete a „C” szint felé általában éles. Az anyakőzetben többnyire kékes-zöldes glejrétegek, vagy glej foltok mutatkoznak, melyek a mélyebb rétegek levegőtlenségére utalnak. A réti talajok mélyfekvésű területeken helyezkednek el. Belvizektől, víznyomásos kártételektől sokat szenvednek, míg száraz időjárásban éppen a jobb vízellátottságuk következtében gyakran nagyabb termést adnak, mint a környezetükben levő csemozjomos talajok. Hazánkban főként a hajdani árterületeken találjuk a legnagyobb összefüggő területeket a Tisza, a Hármas-Körös, a Berettyó, a Rába mentén, a Zagyva, a Szamos környékén és a Bodrogközben. Geológiai süllyed ékekben, lefolyástalan mélyedésekben a dús vízinövényzet levegőtlen bomlásának hatására alakultak ki a láptalajok. A felszínen rendszerint az elbomlott, fekete színű kotut találjuk, míg alatta a sötétbarna színű tőzeg helyezkedik el. Ezekben a szintekben az eredeti növény rostjai többnyire még szabad szemmel is felismerhetők. Mezőgazdasági hasznosításuk csak ún. telkesítés, teljes vízrendezés után lehetséges. A talaj különleges tulajdonságai különleges igényeket támasztanak a növénytermesztéssel, az alkalmazott agrotechnikával, az öntözéssel szemben. Legjelentősebb lápterületeink: a Hanság, a Bala- tonmelléki Nagyberek, a Kis-Balaton, az Ecsedi-láp, a fejérmegyei Sárrét. Kisebb lápos, kotus területeink vannak Szatmár, Zemplén, Békés, Bihar, Pest és Bács megyében. Az öntéstalajok a folyók jelenlegi, vagy hajdani árterületeit borítják. Az áradó folyó újabb és újabb ráhordásai a zavartalan talajképződást megakadályozták és így szelvényükben az egyes típusokat jellemző szinteket még nem különböztethetjük meg. Mind fizikai, mind kémiai sajátságaik változatosak. A folyókhoz közel kavicsos, homokos öntéseket találunk, míg a folyómedertől távolodva, egyre finomabb részekből épül fel a talaj. Meszes öntések a Duna, Dráva, Sió, Sárvíz, Lajta környékén helyezkednek el. A Tisza, Szamos, Körös, Rába nyers öntéstalajai többnyire savanyúak. 2.123 A talajviszonyok összefüggése a vízgazdálkodással A vízgazdálkodás kérdéseinek megítélése során nem annyira a talaj kémiai és biológiai, mint inkább fizikai és morfológiai jellemzői a döntők. A természetes szerkezetű talaj háromfázisú rendszer, melyben a talaj : víz : levegő arány pillanatnyi állapota meghatározó jelentőségű, mind a felszíni vízképződés, mind a szelvényben megkötött, vagy a keresztül bocsátott víz mennyisége szempontjából. A talaj : víz, : levegő arány rendkívül labilis jellemzője a talajnak, időben és térben jelentősen változó tulajdonság. Ez szükségessé teszi, hogy megítélését ne csak sztatikusan szemléljük, hanem a változások tendenciáinak és dinamizmusának megismerésére törekedjünk. A vízgazdálkodónak az öntözés, a belvízképződés, az erózió és a talajvédelem kérdéseivel kapcsolatosan kell ismernie és alkalmaznia a talajtani fogalmaikat. A talajtani adottságok befolyásolják az öntözendő területek kijelölését. Igaz, hogy a kis ter- mőképességű talajok hasznosítási lehetőségeit fokozhatjuk öntözéssel, ezzel szemben a jó vízgazdálkodású talajokon az öntözés gazdaságilag lényegesen hatékonyabb. A környezethez viszonyítva kiemelt helyzetű, jó szerkezetű talajokon az öntöző- rendszer műszaki kialakítása is egyszerűbb. A csur- galékvizet élvezető és a lecsapoló csatornahálózat építése könnyebb, a túlöntözés veszélye kisebb. 47
