Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1965)
VIII. fejezet. Ivó- és ipari vízellátás
vízművek egy része bánya-, illetve iparvidékein létesült, ahol lényegesen több vizet fogyasztanak, mint a mezőgazdasági jellegű településekben. A víz tárolását, illetve a hálózati nyomást 24 településben víztorony, 55-ben magaslati medence, 47 településben pedig hidroforos berendezés biztosítja. A meglévő magaslati tárolótérfogat 5550 m3, melynek 22%-a víztornyokban,, 78%-a pedig medencékben áll rendelkezésre. A tárolható vízmeny- nyiség tehát a napi víztermelés 44%-a, ami a korszerű követelményeknek megfelel. 1.2214 KÖRZETI VÍZMÜVEK A körzeti vízellátás jelentősége a Duna vízgyűjtőjén jóval kisebb, mint a Tisza vízgyűitőién. Ennek főoka elsősorban a két terület eltérő hidrogeológiai adottságaiban rejlik. A Dunántúlon ugyanis lényegesen kevesebb a lehetőség pozitív kutak létesítésiére, mint az Alföldön. Ott pedig, ahol megfelelő hozamú források vizét gravitációsan lehet a településekbe bevezetni, a lakosság körzeti vízművek helyett a korszerűbb törpevízműves ellátást részesítette előnyben. Míg a Tisza-vízgyűjtő 122 település 487 körzeti vízműve 163 600 főt lát el vízzel, tehát az összlakosság 3,9%-át, addig a Dunavölgyben csak 34 település rendelkezett összesen 39 körzeti vízművel, melyek mindössze 15 000 fő (0,3%) ivóvízellátását biztosították. 37 körzeti vízmű pozitív artézi kutak. 2 pedig források vizét veszi igénybe. A hasznosított vízmennyiség napi 1350 m3-re becsülhető, ami egy ellátott főre vetítve 90 liter fajlagos víztermelésnek felel meg. 1.2215 LAKÓTELEPI, INTÉZMÉNYI VÍZMÜVEK 1960-ban 155 település területén összesen 518 db intézményi és lakótelepi kisvízmű üzemelt, melyek kereken 60 000 főt, tehát a dunai vízgyűjtő összes lakosságának 1.1%-át látták el ivóvízzel. Ezek a kisvízművek elsősorban kulturális, szociális, egészségügyi és egyéb intézmények, továbbá üdülők, valamint mezőgazdasági, ipari és bányászlakótelepek egyedi vízellátására létesültek. Nyilvántartásuk nem teljes, mivel az adatgyűjtés hiányosságai miatt feltehetően sok apróbb, jelentéktelenebb kisvízmű kimaradt. Az 1960-ban üzemelő jelentősebb kisvízművek adatai azonban szerepelnek azi összeállításban. A kisvízművek száma a Duna vízgyűjtőjén a fel- szabadulás óta jelentősen emelkedett; elsősorban az ipar- és bányavidékeken, ahol az elmúlt másfél évtized alatt nagyszámban létesült korszerű lakótelep a közműves ivóvízellátást igényelte. Hasonlóan nagymértékű fejlődés tapasztalható a balatoni üdülőközpontokban is, ahol az üdülők zöme a Ba- latonvidék ivóvízellátásának jelenlegi megoldatlansága miatt önálló, egyedi vízellátó művet volt kénytelen építeni. A kisvízművek együttes napi víztermelése 10 300 m3, melynek 70%-a mélységi víz, 15%-a talajvíz. A nyilvántartásunkban szereplő 518 kisvízmű közül 358 talaj-, 147 mélységi-, 11 karszt-, 2 pedig partiszűrésű vizet termel. Az egyes vízművek víztermelésének nagyságrendje igen, tág határok között változik. Jelentősebb kisvízművek a sziget- szentmiklósi, a fűzfői, a lábatlani, a szőnyi ipari lakótelepek, a halimbai, az úrkuti bányászlakótelepek, továbbá a Fóti Gyermekváros vízmüvei. A víz minősége sok helyütt — elsősorban az ásott kutak vizét hasznosító vízművek esetében — kifogásolható. A védőterületekre vonatkozó előírásokat az üzemeltetők csak a legritkább esetben tartják be. A kisvízművek mintegy 160 km hosszúságú csőhálózattal rendelkeznek, melyek részben acél, részben azbesztcement csövekből épültek. A hálózatról a lakosság többsége házibekötések útján, kapja a vizet. A kisvízműveket néhány kisebb üzemnek, összesen 500 m3/map mennyiségű ipari vízelvonása terheli. Az egy főre jutó fajlagos ivóvíztermelés 160 liter/nap, ami az igényeket biztonsággal fedezi. A hálózati nyomást, illetve a tárolást 34 víztorony, 34 medence és 450 hidrofor biztosítja. A tárolható vízmennyiség 3 770 m3 (a napi víztermelés 37%-a), melynek 40%-a víztornyokban, 60%-a pedig medencékben áll rendelkezésre. A kisvízművekkel kapcsolatban tapasztalható leggyakoribb hibák, a helyenként előforduló tartós üzemzavarok a szakszerűtlen kezelésre és a karbantartás elhanyagolására vezethetők vissza. 1.2216 KÖZKUTAS VÍZELLÁTÁS A Duna vízgyűjtőjén 1345 település közkútjai 1960-ban kereken 745 000 fő (14%) részére biztosítottak ivóvizet. 1118 községben csak közkutak útján jutott a lakosság ivóvízhez, míg 227 településben a közkutakon kívül egyéb vízellátó berendezések is működtek. A nyilvántartott közkutak száma 4960 db. Ezek közül csupán 1380 db (28%) fúrt kút, a többi (3580 db) talajvizet szolgáltató ásott kút. A Dunántúl nagy részén, továbbá az Ipoly völgyében — a hidrogeológiai adottságoknak megfelelően — az ásott közkutak vannak túlsúlyban. Ezzel szemben Bács megyében, Pest megye sík területén, továbbá a Dunántúl egyes részein a fúrt közkutak terjedtek el. 813 településben csak ásott, 449-ben csak fúrt közkút létesült, míg 83 községben ásott és fúrt közkutak vegyesen, biztosítják a lakosság vízellátását. A közkutakból ellátott lakosságnak csupán a 34%-a (25 000 fő) jut fúrt kutak vizéhez. A közkutak vizének minősége nagyon.' változó, sok helyütt elfogadhatatlan. A fúrt kutak vizével kapcsolatban elsősorban a vastartalom és a keménység ellen merül fel sok panasz. A folyók hordalékkúpjaira telepített fúrt kutak nagy része a megengedettnél jóval nagyobb vastartalmú vizet ad, oly annyira, hogy pl. Bács-Kiskun, Győr, továbbá Vas megye több községében bővizű, helyenként pozitív artézi kutak állanak használaton kívül. Az ásott közkutak vize mind kémiai, mind bakteriológiai szempontból sok helyen kifogásolható. Ennek oka gyakran a vízadórétegek elszennyeződése, amit különösen a sűrűn beépített területeken létesített, védőterület nélküli ásott kutak esetében 464
