Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1965)
VII. fejezet. Halászati vízhasznosítás
* Ezért indokolt volna a piaci árut minél fiatalabb- korú halakból előállítani. A fogyasztók igénye viszont nagyon/ változékony, amit az előzőkben vázolt népesítesd módokkal lehet kielégíteni. Így áru- pontyként 2—3 éves halak kerülnek értékesítésre. A 3 évesek főleg a magasabb egyedsúlyú I. osztályú (1,5 kg felett) árut adják, zsírosabbak és a nyugati export és a Vendéglátóipar igényét elégítik ki. A takarmányértékesítésük valamivel rosszabb, mint a, 2 éveseké (II., III. oszt.), de magasabb kihelyezési súly, korai takarmányfogyasztásuk miatt viszont segítik a területegységre eső hozamok erőteljesebb növelését, a tóterület belterjesebb hasznosítását. A halhozamok növeléséhez! szükséges a tavak szervesanyag-utánpótlása, trágyázása. Korábban a szervestrágyát takarmányként is adagolták, mert a nagy súlyra hizlalt sertésnek ürülékében 17—18% meg nem emésztett kukorica volt. Ilyen trágya napjaitokban nincs, tehát a trágyázás döntően a szervesianyag-utánpótlást szolgálja. Helytelen a termelésiben kialakult azon gyakorlat, hogy a tó talajától függetlenül alkalmazzák a trágyázást. A , .széntrágyázás” hatékony a hozamok növelésében, de annak alkalmazása függ a tó talajának, szerves- any ag-készletétől. A belterjes halhústermelésnél számításiba kell venni azt is, hogy hektáronként ma 8—10 q-val több takarmányt etetünk meg, mint korábban. Ezzel a halon keresztül is mintegy 40—50 q/ha többlet trágyaanyag jut a tóba, napi adagolással és arányos elosztással, amit a trágyázás mérvének meghatározásánál szintén figyelembe kell venni. Ahol a tófenék rothadó iszapja már kora tavasszal mérgezi a haléletteret káros gázaival — főleg tőzeges talajon — a trágyázással nagyon óvatosan kell bánni. A belter j esi tett halhústermelés, a tóterületek lényeges növekedése a jövőben nem teszi lehetővé, hogy kellő mennyiségű sertéstrágyát juttassunk a gazdaságoknak, ezért helyes az olyan kezdeményezés, hogy a tavaik trágyázását mellék-üziemág- ként szervezett kacsatenyésztéssel tervezik. A tavon nevelt (kacsák — mint fentebbiekben szó volt róla — nemcsak a káros növényzet irtását oldják meg olcsón és hatékonyan, hanem trágyájukon keresztül segítik a tó biológiai termelését, növelik a tó természetes táplálék-készletét, ezen keresztül javítják a halhozamot. Értékes hústermelésükkel a tógazdasági területegységre eső hústermelés megduplázható. A nagykiterjedésű szikes tavak talajának alig van szervesanyag-készlete. Ezért a sertéstrágya alkalmazása itt volna a legindakoltabb. A nagymeny- nyiségű trágya beszerzése igen költséges, drágák a szállítási kiadások a nagy távolságok miatt, és sokszor a rossz útviszonyok azt nem is teszik lehetővé. Ezért az ilyen tógazdaságokban a szerves- anyagutánpótlás elsősorban a váltógazdálkodás ki- szélesítésével oldható meg, mellyel egyúttal megoldódik a tótalaj rendszeres művelése is. Ezen üzemelési mód mellett minden negyedik évben üresen marad a tófenék. A halasüzem hatására a tófenéken felhalmozódott szervesanyag lehetővé teszi, hogy jó eredménnyel takarmánynövényeket termeljünk a halak etetésére. Fertőtlenítődik a tó, a tófenék szervesanyagai humifikálódnak és így feljavulnak a halhústermelés lehetőségei a következő három évre. Lényegében a váltógazdálkodás elősegíti a hozamok növekedését és így ezen üzemelési mód mellett a három haltenmő évben közel annyi hal termelhető, mint a folyamatos üzemelés 4 éve alatt. A váltóüzemi tógazdaságban a szervasanyag- utánpótlást részben a halon keresztül feletetett többlettakarmányból termelt trágya és a szárazművelésből visszamaradó tarló- és gyökérmaradványok együttes (hatása pótolja. A váltóüzemi tógazdaság a rosszminőségű szikes talajok javítását is szolgálja. Előnye még az is, hogy a baltakarmányok nagy része az üzemen belül megtermelhető. A szárazművelés évében fertőtlenítő dik a tó, elpusztulnak a halbetegségek kórokozói. A szárazonáüás hatására elvesztik élet- feltételeiket a káros vízinövények, a vízborítás a szántóföldi gyomok szaporodását gátolja. A szervestrágya mellett szervetlen trágyák is előnyösek a hozam növelésére. Erre a célra foszfor- és nitrogéntrágyák alkalmasak. Igen jelentős a mész felhasználása a savanyú talajokon, de óvatosan kell alkalmazni ott, ahol a talaj kémiai ösz- szetétele miatt amúgy is magas a víz pH-ja. A belterjes gazdálkodás megköveteli, hogy eredményesen védekezzünk a halbetegségekkel szemben. E feladat megoldásánál előtérbe kell helyezni a preventív módszereket. Az egészséges halélettér, a gondos kezelés és tartás, a helyes takarmányozás ad e téren a legtöbb segítséget a haltenyésztőnek. A halbetegségek ismert kórokozói általában szapro- fiták, megtelepedésük és kártételük csak akkor következik be, ha a hal egészségi állapota, valamiféle okból már korábban leromlott. Betegsége esetén alkalmazni kell a javasolt gyógykezelési módokat is. A halíbetegségek felszámolásához alapvetően szükséges, hogy az üzemiek maguk termeljék meg a szükséges tenyészanyagot, mert a halak szállítása erős törődéssel jár és rendszerint valamiféle betegség kirobbanásához vezet. Meg kell javítani a védekezésünket a halkártevőkkel szemben. Az egységes népesítés már e téren is könnyebb védekezést biztosít. Leghatékonyabban azonban a kártevőmadarak lelövésével és riasztásával oldható meg e feladat. Ezért a halőrök szolgálati fegyverrel történő ellátása hozhat e téren eredményt. A termelés emelkedésével a halhús egyre nagyobb szerepet játszik népünk élelmezésében. A piac igénye ma már az, hogy a vásárlóközönséget egész éven át ellássuk hallal. Ennek megfelelően átalakul az üzemen belül a termelés. A korábbi években megszokott őszi lehalászások mellett egyre inkább az egész éven át történő folyamatos lehalászás válik gyakorlattá. Ezért a piac igényének megfelelően a tógazdasági üzemben a jövőben szintén az év minden napján történik a termés betakarítása. Ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy a tógazdaságok haltermelésének 30—30%-a a téli hónapokban, 20—20%-a pedig a második és harmadik negyedben kerül értékesítésre. Később pedig a ne429
