Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
lag korlátlannak tekintett vízmennyiség korlátozottá vált. A káros vizek elleni védekezés elemi biztonságot adó létesítményei már korábban kiépülvén szoros kapcsolatba kerültek a gazdasági és kulturális fejlődés egyre növekvő igényeivel. A korlátozott vízkészletek mennyiségének növelése és minőségének védelme felvetette a vízzel való egységes gazdálkodás szükségességét. A fejlődés két lépcsőjéhez tartozóan, az adott terület és adott közösség gazdaságföldrajzi jellemzőivel összhangban mindig a termelőerők viszonylagos fejlettségi foka érvényesült. A vizek hasznosítását és a káros vizek elleni védelmet szolgáló létesítmények száma az idők folyamán mind nagyobb arányban nőtt. Ezek azonban legtöbbször nem a társadalmi-gazdasági feltételeket egységesen alakitó elgondolások részei voltak, hanem csak a társadalom meghatározott körének céljait elégítették ki. A vízgazdálkodás fejlődésében és kialakulásában ez a folyamat történelmileg is és a XX. században földrajzilag is kimutatható. A történelmi fejlődés során elsődlegesen az árvizek befolyásolták a primitív ember életkörülményeit. Lakóhelyét általában a káros vizektől nem fenyegetett helyen alakította ki. Csak később kezdte meg a vizek elleni védekezést. A víz társadalmilag szervezett felhasználásának első nyomaival azokon a helyeken, találkozunk, ahol az alapvető élet- lehetőségek csak az ivóvíz biztosításával, vagy öntözéssel voltak megteremthetők. Ezzel a fejlődési fokkal a primitív népek által lakott területeken ma is találkozunk. A kulturális színvonal emelkedése olyan vízhasznosítási megoldásokat igényelt, melyek a fejlettebb élet feltételeit biztosították: a rómaiak ivóvízvezetékei, a törökök fürdői, a babiloni és egyiptomi öntözőrendszerek ezek közül az ismertebbek. A vizek hasznosítását és a káros vizek elleni védelmet szolgáló létesítmények száma az időszámításunk kezdetétől számított két évezreden át mind nagyobb arányban nőtt. Ezek azonban legtöbbször nem a társadalmi-gazdasági feltételeket egységesen alakító elgondolások részei voltak, hanem csak a társadalom meghatározott körének céljait elégítették ki. A népesség száma és a technika színvonala a manufaktúrák kialakulása idején, sőt meg az ipari forradalom kezdetén sem tette szükségessé a vízkészletekkel való gazdálkodás általános elterjedését, mert a készletek és az igények aránya a készletek javára tolódott el. Gazdálkodás nélkül is megfelelően. biztosították a vízigények zavartalan kielégítését. A történelmi fejlődés során lényegében három tényező vezetett a vízgazdálkodás alapjainak a lerakásához. Ezek — a népesség szaporodása következtében a társadalmi szükségletek mennyiségi és minőségi növekedése, — a mezőgazdasági termelés biztonságának és az átlaghozamoknak növelését célzó, egyre fokozódó követelmények, — az ipar kialakulása és nagyarányú fejlődése. E három tényező egyre inkább szükségessé tette a társadalmi-gazdasági igények összehangolt kielégítését. Először a XX. század első felében találkozunk olyan jelentősebb vízügyi törekvésekkel, melyek e kérdés sokoldalú megoldását tűzték ki célul. Ezek a kezdeményezések a termelőerők fejlettségi fokának és földrajzi helyzetének megfelelő módon, mind a tőkés, mind a szocialista termelési viszonyok között kialakultak. Pl. az Egyesült Államokban a Tenesse Walley Administration, Németországban az Emscher Genossenschaft, a Szovjetunióban a Dnyeper komplex hasznosítása stb. Az igények fejlődésével azonban a vízgazdálkodás egységes szervezése mind döntőbb feladatként jelentkezett és állami irányítást tett szükségessé. Szocialista termelési viszonyok között ez természet tes. A tőkés államok is mindinkább felismerték ennek a jelentőségét. így például Angliában a kormány 1944-ber^ „Nemzeti Vízügyi Politika” célkitűzéseit fogalmazta meg. 1945-ben ennek a szervezési elveit törvénybe iktatták. Ugyanilyen összehangoló törekvést tapasztaltunk újabban a felszabadult afrikai államokban (Mali, Guinea). A szocialista államok számára létrejöttükkel egy- időben jelentkező objektív szükségszerűség a víz- gazdálkodás egységes megszervezése. Ennek megfen lelően több szocialista államban a főbb távlati gazdasági célokkal egyeztetett vízgazdálkodási kerettervek készülnek (CsSzSzK, MNK, NDK). A vízgazdálkodás azonban, mint a természeti és a társadalmi-gazdasági tényezők megfelelő összhangját kifejező tevékenység, nemzetközi vonatkozásban is a kapcsolatok elmélyítését teszi szükségessé. A szocialista államok között különösen fontos az egységes vízgazdálkodási koordináció kétoldalú és többoldalú KGST-n belüli megállapodások útján. Fokozódik az együttműködés, egyelőre főként a vizgazdálkodás egyes elkülönített területein a tőkés és a szocialista államok között is. Mindezek a tények arra mutatnak, hogy a termelőerők további fejlődése — hazai és nemzetközi vonatkozásban egyaránt — elképzelhetetlen egységes vízgazdálkodás nélkül. 1.22 A VÍZGAZDÁLKODÁS KIALAKULÁSA MAGYARORSZÄGON A vízgazdálkodás hazai fejlődésében az 1.2 pontban ismertetett két időszak világosan megkülönböztethető. A felszabadulásig egységes vízgazdálkodást lehetővé tevő szervezetről nem beszélhetünk. A XIX. század elején ugyan már az egyes vízgazdálkodási szakágazatok körében felvetődik a vízzel való központosított gazdálkodás szükségessége. Történelmünk folyamán azonban csak a mindenkori társadalmi-gazdasági igényeknek és a termelőerők fejlettségi fokának megfelelő egyedi vízi- létesítmények valósultak meg. Egységes vízgazdálkodási célok még nem érvényesültek. Az első vízilétesítmények nyomai a római időkből maradtak ránk. Erre az időszakra esnek (I. u. 100) Aquincum vízvezetékének építése, továbbá 200—300 évvel később Pannónia nyugati részének lecsapolási munkái (Kis Rába, Gyöngyös, Principális csatorna), öntözőcsatomaépítési munkák is ta22
