Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1965)

III. fejezet. Árvízmentesítés, árvízvédelem, folyók és tavak szabályozása

hiányokra hívták fel figyelmünket. Ezen kívül megmutatták az építésből származó hibákat és ráterelték a figyelmet a töltés és a környezet altalajviszonyainak rendkívüli fontosságára, az előterek, anyagárkök, véderdők és általában a védvonal tartozékainak s a hullámterek rendezésének fontosságára. A bekövetkezett károkon kívül a felsorolt hiányok megszüntetését, a meglevő védvonalak fejlesztését, a védett területeknek az általános fejlődés révén egyre fokozódó népgazdasági értéke nemcsak indokolja, hanem szükségessé is teszi.

Bár az elöntött területek kiterjedése a század- forduló előtti ötven év 67 000 ha/év átlagáról a századforduló utáni ötven évben 6 300 ha/év átlagra csökkent, az utolsó évtized (1951—1960) árvízkára mégis 1,2 milliárd Ft volt, vagyis csaknem elérte az árvízmentesítés korának legkritikusabb évtizedében (1871—1880) bekövetkezett 1,4 milliárdos kár nagyságát (4. ábra).

Országunk területének 25%-a ártérben fekszik; mivel ártereink népgazdasági értéke állandóan emelkedik, nehezen becsülhető az a kár, ami ma egy-egy árvízkatasztrófából származhat. Olaszországnak az 1951. évi Pó-árvízkatasztrófából 104 000 ha területen 174 000 Ft/ha, Hollandiának az 1953. évi árvízkatasztrófából 132 000 ha területen 113 000 Ft/ha fajlagos kára volt. A mi fajlagos árvízkárunk az utolsó évtizedben 11 650 Ft/ha-t tett ki. Ha egyelőre nem is vehetjük alapul Olaszország és Hollandia fajlagos árvízkárainak értékeit, mégis az utóbbi 10 év két (1954. és 1956. évi) árvízkatasz- trófáinak 1,2 milliárd Ft-os költségkihatása, illetve hasonlók elhárítása szükségképpen előírja árvízmentesítésünknek legalább oly mérvű fejlesztését, amely a 60 éves gyakoriságú árvizek ellen biztonságot nyújtó 1960. évi kiépítettséget a 100 éves gyakoriságú és az eddig előfordult legmagasabb árvíz közül a kritikusabbal szemben a szükséges mértékre emeli. Ez a fejlesztés az 1954. és 1956. évi két árvízkár 3,5-szeres összegéből fedezhető.

Ármentesítésünk fejlesztése mellett mind sürgetőbben jelentkezik árvízvédelmünk fejlesztésének szükségessége is. Árvízvédelmünk ma is főleg a hagyományos módszereket, hagyományos felszerelést és anyagot használja. Ott, ahol újabb módszerek, felszerelés és anyag bevezetésével védekezésünk eredményesebbé, gyorsabbá, gazdaságosabbá tehető, gondoskodnunk kell azok cseréjéről.

1.32 A FOLYÓ ÉS TÓSZABÁLYOZAS

FEJLESZTÉSÉNEK SZÜKSÉGESSÉGE

Az árvízmentesítési munkák csak akkor hozhatnak hosszú időre szóló és teljes értékű eredményeket, ha az árvízmentesítés és folyószabályozás feladatait összekapcsolva, azokat egységes szempontok és irányítás mellett hajtjuk végre. Nem elődeink szakértelmének hiánya, hanem az ország gazdasági helyzete volt az oka annak, hogy ezzel az elvvel ellentétben folyóink nagyvízi szabályozását — az árvízlevonulástt meggyorsító átmetszések és az árvízvédelmi töltések építését — nem követte olyan mértékű mederszabályozás, amely a töltések közé fogott folyók vízszintes és magassági értelmű helyzetváltozásait megakadályozta, illetve tűrhető mértékűre korlátozta volna.

Emiatt a víz-, a hordalék- és a jégjárástól függően a folyók egyes szakaszai kimélyülnek, mások feltöltődnek. Ezzel összfüggésben a kanyarulatok vándorolnak, a partok és a meder vonalozása változik. Ezeknek a jelenségeknek káros hatása nemcsak abban mutatkozik, hogy a partszakadások a folyómenti területeknek és létestíményeknek (pl. maguknak az árvízvédelmi töltéseknek) épségét veszélyeztetik, hanem abban is, hogy a káros mederváltozások miatt az árvízlevonulás iránya és körülményei is megváltoznak.

A kis-, közép- és nagyvizek levonulási irányainak összhangja az olyan helyeken is megbomlik, ahol az korábban megvolt. Emiatt a mederfaj ulás üteme nő. Így a folyó olyan állapotba kerülhet, hogy az elfajult meder többé nem képes az árvizet és a jeget kártétel nélkül levezetni, hajózható folyókon pedig a mederben elégtelen mélységű gázlók, hajóútszűkűletek, éles kanyarulatok és más hajózási akadályok keletkezhetnek.

Ezeket az általánosságban ismertetett káros jelenségeket kisebb-nagyobb mértékben úgyszólván minden folyónknál észlelhetjük és emiatt nemcsak szükséges, hanem sürgős is a szabályozási munkák terén fennálló kényszerű lemaradás pótlása és a további fejlesztés.

A Duna szabályozása a többi folyóink szabályozottság! állapotához képest nagymértékben előrehaladt, hiszen többek között nemzetközi kötelezette ségeink is előírják ennek a fontos víziútnak mindenkori biztosítását. Ennek ellenére még itt is sok a tennivaló, mind a hajózási viszonyok javítása, mind pedig a jeges árvízveszély megszüntetése, illetve csökkentése érdekében. A Duna Rajka— Ipoly-torok közötti magyar—csehszlovák határszakaszán, különösen pedig Gönyü feletti Felső-Du- nán a rendkívül sok hordalék és a mellékágrendszerek hatása következtében eddig is nehéz feladatot jelentett a megfelelő hajóút kialakítása és fenntartása. Ezen a szakaszon a hajóút jelenlegi állapotában a hajózás igényeit ma sem elégíti ki, márpedig a jövőben a hajózási igények lényeges fokozódásával kell számolni.

A Dunabizottságnak az érdekelt államok által elfogadott ajánlásai szerint a Duna magyarországi szakaszára ez idő szerint megállapított ún. „hajózási és szabályozási kisvízszint” (DB-víz) a 94%-os átlagos tartósságú vízszintnek felel meg (az 1924— 1960. évek közötti időszak észlelései alapján). Az ehhez a vízszinthez tartozó vízhozam közelítő értéke kereken 1000 m3/s.

A Dunabizottság elfogadott ajánlásai szerint a fent említett DB-vízszint alapulvételével kell biztosítani a megfelelő mélységű, szélességű és vonalo- zású hajóutat.

A hajóút előírt minimális mélysége Dévény— Braila között a folyam belépcsőzése előtt 25 dm, a belépcsőzós után 35 dm. Az előírt legkisebb hajó- útszélesség Dévény—Gönyü között 150 m (kivételesen nehéz szakaszon 120 m), Gönyü alatt 180 m (kivételesen nehéz szakaszon 150 m). Az előírt legkisebb kanyarulati sugár a hajóút-tengelyben 1000 m (kivételesen nehéz szakaszon 750 m).

147