Virrasztó, 1975 (4. évfolyam, 3. szám)

1975-01-01 / 3. szám

Székelyföldön nem ismeretlen a szegény, földhözragadt családok gyermekeinek tüneményes, gyors pályafutása. Az ő pályafutása mégis egészen más volt, mert népének gondviselésszerű, hivatott vezéreként végig kellett járnia idegen szolgaságra adott népével a magyar kálváriát, egészen a vértanúságig. A ditrói káplánságtól egyetlen merész íveléssel vezet a kálváriaút az ősi, erdélyi püspöki széken keresztül a Bukarest melletti börtönig. Mint székelyföldi káplán, szebeni plébános, püspöki levéltáros, a kolozsvári egyetemi ifjúság lelki vezetője, kincses Kolozsvár plébánosa, nemcsak megismerte a balkáni nacionalizmus minden aljas politikáját, hanem a vele folytatott állandó harcban meg is edződött. A szellemi fegyvertár minden eszközét használta: tanított, szónokolt, írt, szervezett, példát adott, irányt mutatott és irányt szabott, hogy népét lelkileg felvértezze, előkészítse a feltartóztathatatlanul közelgő szörnyű viharra. Így lett ő egyszemélyben a nemzettestről erőszakosan leszakított erdélyi magyarság Prohászkája, Tóth Tihamér je, Bangha páterje, hogy aztán ő legyen Erdély Mindszentyje is. Igazi tragikus hős. De, amíg a klasszikus tragédiák hőseinek a pogány lélek pesszimizmusa folytán szükségszerűen el kell bukniok, addig az örök magyar tragédia keresztény hősei megdicsőülnek.

Alakját már fiatal korában legendák szőtték körül. Mikor, mint ditrói káplán, a havasokba igyekezett egyik hívéhez, hogy előkészítse az utolsó útra, az úttalan meredek hegyoldalon elakadt — se előre, se hátra. Egyszerre csak egy hatalmastermetű oláh pásztor termett mellette, vállára kapta és Szent Kristófként vitte a Szentséget vivő fiatal papot.

Ilyen előzmények után, 1938 karácsonyának vigíliáján nevezte ki a Pápa Erdély püspökévé, mintegy figyelmeztetőül, hogy isteni Mesterének nyomdokain kell járnia egészen a vértanúságig.

Mikor 1940-ben Észak-Erdély és híveinek nagyrésze felszabadult, mindenki azt hitte, hogy székhelyét Kolozsvárra teszi át. Ö azonban Gyulafehérvárott maradt, hogy a reményüket vesztett, hitükben megrendült délerdélyi magyarok vigasza, támasza, oltalma legyen.

1945-ben, Serédi bíboros halála után a magyar nép, sőt még a «debreceni ideiglenes kormány» is, őt szerette volna a prímási székbe ültetni. De ő csak maradt, mert neki az isteni gondviselés intézkedése szerint Erdélyben kellett maradnia. Így lett a veszprémi püspökből Mindszenty bíboros, belőle pedig Erdély Mindszentyje.

Mikor Erdélyre rázúdult a modem tatárjárás apokalitikus förgetege, a balkáni bürokrácia minden terrorja és gáncsvetése ellenére, mint az őskeresztények apostolai, gyalog, szekéren, lóháton, alkalmi gépkocsival szüntelenül járta félországnyi egyházmegyéjét. Mindig ott volt, ahol a legnagyobb a szükség. Segített, tanácsot adott, vígasztalt. Könnyes szemmel törölte le a testben-lélekben meggyalázott, apát-tesvért-férjet-fiút vesztett anyák könnyeit. Prédikált,

768