Virrasztó, 1973 (3. évfolyam, 3-4. szám)
1973-04-01 / 4. szám
mindkét oldalán szoros sorfalat állt a kirendelt 31-es közös gyalogezred lábhoz tett fegyverrel, a mellékutcában pedig a lovasság várakozott arra az esetre, hogy a «tüntető tömeget» szétkardlapozhassa, ha erre kerül sor. Mindez ugyancsak Magyarországon, az Úrnak 1903—1910-es esztendeiben! A szász metropolis Nagyszeben volt. A városban a lakosságnak csak kb. 10 °/o-a volt magyar, a többi szász és román. Utóbbiak száma rohamosan nőtt az eredetileg tisztán szász lakosság terhére. A magyarság főleg az állami hivatalok tisztviselőiből, a törvényszék és járásbíróság bíráiból, az állami iskolák tanszemélyzetéből, a honvéd tisztikarból és a MÁV személyzetéből, valamint 10—20 idetelepedett iparosból állott. Ezek mind igyekeztek legalább egy keveset németül megtanulni, mert a magyar nyelvvel nem boldogultak, hiszen a szászok, de a románok is, nem akartak magyarul beszélni. Ha az ember Alvinc vagy Kiskapus felől közeledett Szebenhez, mert csak ezzel a két vicinális vonallal volt Szeben a külvilággal összekötve, már jó másfél órával az érkezés előtt megszűntnek látszott Magyarország. A vonaton és az állomásokon is szász vagy legfeljebb román szó volt hallható. Egyedül a vasúti személyzet beszélt magyarul is, no meg a kakastollasok, ha nagyritkán feltűntek. De minek is beszéltek volna a szászok magyarul? Megvoltak saját iskoláik, bankjaik, gazdasági szövetkezeteik, keresedelmi kamaráik, városi, megyei, közigazgatási hatóságaik, stb., ahol csak németül beszélhettek és ha a katonasághoz kerültek, eltekintve a honvédségtől, ott is csak német volt minden. Országgyűlési képviselőik is csak igen keveset tudtak magyarul, de erre nem is volt szükségük, mert rendesen a kormánypárttal szavaztak, azt remélve, hogy ügyeiket így könnyebben egyenesbe tudják hozni. Egy adomának hangzó eset, mely azonban fülem hallatára történt: Egy szász évfolyamtársammal, akivel ismertük egymást, egyszerre kerültünk fel a kolozsvári egyetemre 1910-ben. A beiratkozásnál kérdéseket tett fel neki a questor, amelyekre igyekezett magyarul felelni, de amikor a questor azt kérdezte. hogy mi az anyanyelve, hirtelen zavarba jött, mert azt értette, hogy mi az apja neve és bátran kivágta: Vilmos, amire a questor igen helyes következtetéssel megállapította, tehát: szász. Attól fogva csak Vilmosnak hívtuk. Hogy milyen volt azokban az időkben a szászok beállítottsága mindennel szemben, ami magyar volt, szolgáljon egy idézet Heinrich Zillichnek, a szászok stár-írójának a hajdani «Klingsor» című folyóiratban, Brassóban 1937-ben megjelent tanulmányából: « A szász nép államjogilag kötetlenül mindig a császárról beszélt, sohasem a királyról, magyar követelményekkel szemben fokozottan érzékeny volt. Alig volt érzelmi kapcsolata Budapesttel, annál több azonban Béccsel. Az összmonarchiában élt és szellemileg Ausztriához 17
