Virrasztó, 1973 (3. évfolyam, 3-4. szám)
1973-01-01 / 3. szám
«Az államtitok megsértése illetve megvédésére vonatkozó rendelet 1972. február 15-én lépett életbe. A rendeletet ismertető munkahelyi gyűléseken az állambiztonsági hivatal (Securitate) egy-egy tagja körülbelül így ismertette a rendeletet: „Kedves elvtársak! Ha közületek valaki oly szerencsés, hogy külföldre utazik, akár Olasz-, Német-, Lengyel- vagy Magyarországra, nem érdekel bennünket, ha egy irhabundát ott elcserél öt kiló piros paprikára és azt haza csempészi, de ha valaki arról mer fecsegni Bécsben, Budapesten, vagy akár Moszkvában, hogy nálunk X-üzemben öt mozdony helyett csak hármat javítottak meg, vagy Y-gyárban ennyi, meg ennyi munkás dolgozik, vagy pártunk és kormányunk munkáját meri kritizálni, azt mi megtudjuk, mert mindenütt vannak megbízható embereink. Az ilyen tocsogót idehaza a legszigorúbban felelősségre vonjuk.” — Minden román állampolgár, akinek külföldi látogatója vagy rokona érkezik, vagy akár csak egy külföldivel bárhol is szóba áll, azonnal köteles jelenteni az illetékes állami szervnél (Milicia, Securitate), az illető összes adatait és a beszélgetés tárgyát. Tökéletes a spiclirendszer. A hozzánk özönlő túristák, akik gyanútlanul hozzák a ropogós valutákat, nem is sejtik, hogy velünk oly dolgok történhetnek, amiket a legvadabb nyugati kémfilmekben sem láthatnak. A csempész- vagy kémgyanusság nemcsak a nyugatiakra vonatkozik, a Varsói Paktum összes államai polgárai is beleértendők. Jaj annak, akire február 15. után a gyanúnak akárcsak az árnyéka is hull. A románok már több mint ötven éve ülnek Erdélyben, otthon vannak, ők az urak, — mégis megrezzennek a magyarok árnyékától, sőt még ennek a mai magyar árnyék-kormánynak az árnyékától is! Lehetséges, hogy attól tartanak, elveszítik Erdélyt, — részben vagy egészben. Azt rebesgetik titokban — nem is annyira a magyarok, mint inkább a jobban értesült, külföldre is elvetődő román elvtársak —, hogy a magyarországiak Ceausescu és Maurer botlására várnak. Egyesek szerint (kormányhoz közelálló románok) Moszkva megígérte a magyaroknak, hogy egy konkretebbnek látszó «kiugrási kísérlet» gyanúja esetén a magyarországi csapatok felvonulása és esetleges bevonulása «rendcsinálás okából» nem lesz hiábavaló. Moszkva a csehszlovákiai ügyben kifejtett jószolgálatokat is hajlandó lesz most román bankókkal megfizetni ... A kisebbségek csak látszólag élveznek egyenjogúságot a román elvtársakkal. A valóságban teljes gőzzel folyik az elrománosítás. Sokkal okosabban, mint valaha. Kivétel csak a Székelyföld. A góbék kemény, makacs emberek. Ma, több mint ötven év után, se igen akaródzik nekik románul beszélni. Van is emiatt elég bajuk. Elvétve ugyan a Hargita, Háromszék, Csík és Gyergyó táján is akadt renegát, de hálátlan szerep ez ott nagyon. Mert a székelyek keményen megfizetnek érte ...» (A kiemeléseket én eszközöltem. Szerk.) 47
