Virrasztó, 1972 (2. évfolyam, 4. szám, 3. évfolyam, 1-2. szám)

1972-09-01 / 1. szám

mánypolitikával és a napisajtóban már nyomozható kisentente machinációival szemben. Hivatkoznak — a sajnos, nagyon gyéren — rendelkezésükre álló tárgyilagosabb magyarvonatkozású francia művekre. Említik a Tharaud-testvérekét; Tisseyre többször merít Charles-Louis Chassin: La Hongrie, son génie et sa mission (Paris— Genève—Londres 1856) c. igen fontos művéből. (Chassinről és művéről lásd bővebben tőlem: «Centenaire d’un livre important» című tanulmányomat. Montréal 1956, Lumière du Nord.) De Monzie határozottan elítéli Benes gonosz befolyását a Quai d’Orsay-n, különösen célozva ennek mindenhatójára, Philippe Berthelot-ra. (Berthelot király- és katolikusellenességéről ld. comte Saint-Aulaire, A.-F. Ch: Confession d’un vieux diplomate, Paris 1953, Flammarion, c. emlékezéseiből pl. a 499 sk., 529. sk. és 606. 1. Laroche, Jules: Au Quai d’Orsay avec Briand et Poincaré, 1913-26, Paris 1957, Hachette, című könyvében igen figyelemreméltó elszólások találhatók a trianoni békediktáum «előkészítése», Benes szerepe stb. vonatkozásában.)

Kétségtelenül elgondolkoztatok de Monzie e szavai: «A Történelem lélekbúvárai sohasem tudják majd megállapítani, hogy e korszakban Franciaország politikája miért acsarkodóit egyedül Magyarország ellen azon kockázattal, hogy éppen azoknak dobja oda martalékul, akikről állíthatjuk, hogy mindig «féljük a jövőbeli veszélyeket.» (T.i. a németeknek. — Az én megjegyésem,) «Igen, miért megnyirbálni egy ország határait, amelytől a trianoni szerződés közel 4 millió autentikus (vagyis magyar) bennszülötett elrabol?» (VII. 1. — A megnyirbálás Nyugat-Magyarországra vonatkozik.) Ugyanitt «ördögiséggel» vádolja a szakértőket, akik a cseheknek adják azt a földet, amely alatt magyar bányák vannak. De Monzie végül reményeket fűz a meglehetősen rosszemlékű Millerand—levélhez, amely «messzenéz.. .(és) feltárja az igazságtalanságokat, mint a legrosszabb kockázatot ... Európa biztonságára és Franciaország fennmaradására nézve!» (IX. 1.)

A 8 fejezet, amelyben Tisseyre képviselő tárgyalja a magyar kérdést, minden tekintetben helytálló, hatalmas védőirat. — Ha el is ismeri a rumének, csehek, szerbek szolgálatait az Entente oldalán, utal arra hogy gróf Tisza István ellenezte a hadüzenetet s hogy a magyarok nem harcoltak a franciák ellen. (13. és 7. 1.) Többször visszatér — sok adattal bizonyítva — a hagyományos magyar rokonszenvre a franciák iránt, amit még Trianon sem tudott megtörni. (9—18., 71.—90. 1.) A magyar nemzetiségi politika nagylelkűségét igazoló statisztikai adatok mellett csípős iróniával utasítja vissza egyrészt az erőszakos magyarosítás hamis vádját, másrészt az éppen ellentmondó szemrehányást, hogy «nem sikerült beolvasztaniuk a különböző nemzetiségeket!» (19. sk.l.) Utóbbi vád még a tárgyilagosságra törekvő Charles Daniélou képviselőházi jelentésében is olvasható. — (Daniéloura később visszatérünk.)

8