Virrasztó, 1972 (2. évfolyam, 4. szám, 3. évfolyam, 1-2. szám)
1972-06-01 / 4. szám
Az Olvasó írja «... nagy örömmel vettem a «Virrasztó» c. időszaki szemlétek 4 példányát. Éles megfontoltsággal és körültekintéssel ölelkező elgondolásaitok és célkitűzéseitek mindenben egyeznek felfogásommal és észjárásommal. Engedjétek meg, hogy kifejezzem magasan elismerő gratulációimat felette érdekes és értékes szerkesztői munkásságotokhoz ... szép sikert, dús eredményt és sok szerencsét kívánok. Bő és készséges propagálást ígérek. Te Csíkménaság-i székely vagy, én Aranyosszék-i székely vagyok, így mindketten drága, kies Erdélyünk törzsgyökeres góbéi vagyunk. Itt idegenben is büszke vagyok vitéz, eszes, becsületes gondolkozású, egyenes jellemű, mindenkinek bátran szemébe néző és nehéz körülmények között is helytálló, nagy történelmi múlttal rendelező, sumer eredetű, ősi magyar—székely népemre... Végzetes bűn terheli tudatlan és kegyetlen feldarabolóinkat. Valami ősi, isteni hatalmas belső erő azt súgja nekem, hogy ez a szörnyű embertelen jog- és igazságtalanság így nem maradhat. Valaminek még történnie kell a javunkra. Rendületlenül hinnünk és bíznunk kell, mert ezt parancsolja az élet és az emyedetlen élniakarás .. * «... AZ ELMÚLT 15 ÉV azzal telt el (amióta gyerekként elhagytam Magyarországot, azaz helyesebben eljöttem onnan), hogy helyet foglaljak magamnak idegenben is a nap alatt, de soha nem felejtettem el, hogy elárvult hazánknak szüksége van reám is. Jó magyarnak lenni itt a szabadnak nevezett világban nehéz, de felemelő feladat. Nem elég helytállni a munkahelyen, hanem fel kell használni az elért pozíciót Hazánk ügyének érdekében. Nagy felelősség nyugszik a vállunkon. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a mi fiatal emigráns nemzedékünk képezi Magyarország egyik utolsó reménysugarát. Még negyven év áll előttünk, hogy szétverjük a trianoni tákolmányt, hogy új Magyarország épüljön a helyére. Küzdeni fogunk még akkor is, ha tudjuk: mi már nem fogjuk építeni az új Hazát, mert az is tudjuk, hogy lassan a második nemzedék kezéből hull ki a kard vagy a toll a trianoni tragédia óta. ötven évet kértek az utódállamok vezetői, hogy Erdélyben és a Felvidéken örökre elnémítsák a magyar szót. A Történelem megadta nekik, de 44
