Virrasztó, 1972 (2. évfolyam, 4. szám, 3. évfolyam, 1-2. szám)
1972-06-01 / 4. szám
A Virrasztók Itt a nagy halott előttünk, Kiterítve mereven. A hideg, a téli éjben, Csillagoltó sötétségben Mi vagyunk még éberen. A sírásban elfáradt már Valamennyi jó rokon. Talán mi se volnánk ébren, Hanem mert a torban, éhen, Rágódunk a csontokon. A csontokon sem rágódnánk, De hát — ez a kenyerünk. Nem maradt ránk dús örökség; Fizet minket a nemzetség, Ha sírunk, énekelünk. Már maholnap ez se kell majd. «Elég volt a gyász, a dal. Ami megholt, föl nem támad. Haszontalan minden bánat! Haj rá étel, dal, ital!» Ilyen szelet hallunk is már. Ki legtöbbet örökölt, Annak van a legjobb kedve; Ott van a múlt elfeledve, És eladva az a föld, Hol pihennek a nagy ősök, Kik szerezték vérökön Azt is ,amin ők mulatnak .. . Idegenek jól aratnak Vérben ázott térökön. Ök alusznak szépen, mélyen; Ébren már csak mi vagyunk. Ök alusznak s nem álmodnak; Mi virrasztunk ébren, haj csak Ébren is mi — álmodunk. Álmodunk mi hihetetlent. El se merjük mondani. A holt szeme félig nyitva; Hátha meg nem volna halva, S lehetne még valami... A nagy tenger éjszakába Ki-ki nézünk olykoron. Mert nem tudjuk, hány az óra, Hallgatunk a kakasszóra, Merengünk egy csillagon, Jó reménnyel, vak reménnyel, Hogy ha megvirradna már! De a hajnal csak nem pirkad, S amit látunk az se csillag: Bolygó fény, vagy fénybogár! És csak oly csöndes ne volna! De ez úgy fojt, úgy ijeszt... Dalunk is már egyre fárad, Alig ad még bátorságot. . . Égen földön semmi nesz ... Szempillánk is csuklik immár . .. S ha az álom elnyomott, S mi is alszunk, boldog Isten! Akkor aztán késő minden — Mozdulhat a tetszhalott! ... VAJDA JÁNOS 75 évvel ezelőtt, 1897. jan. 17-én halt meg Pesten VAJDA JÁNOS, költő, «A VIRRASZTÓK» című vers írója. 3
