Virrasztó, 1971 (1. évfolyam, 4. szám, 2. évfolyam 1-2. szám)

1971-03-01 / 4. szám

odacsatolásával. Az uralkodó proklamációja ugyan utalt a magyar királyság ősi jogára, de Bécs eleve elutasította ez ősi jog gyakorlati érvényesítését, Bosznia—Hercegovinának a Szent Korona országai közé való bekapcsolását. Minden maradt tehát a régiben. Bosznia— Hercegovina továbbra is a közös pénzügyminisztérium ellenőrzése alatt maradt. A proklamációban kilátásba helyezett önkormányzatot is Bosznia—Hercegovina 1910-ben megkapta ugyan, de ez az «alkotmány» is a három ethnikum és a három vallás (mohamedán—bosnyák, katolikus—horvát és ortodox—szerb) egyensúlyát kívánta fenntartani, holott e politikának tarthatatlansága már régen bebizonyosodott. A boszniai tartománygyűlés megnyitásáról távozó Varesanin tábornok, tartományfőnök ellen megkísérelt merénylet (1910. július 15) félreérthetetlenül jelezte, hogy a szerbeket ez az alkotmány korántsem elégítette ki.4

Ugyanebben az évben a horvát sáborban a szerb—horvát koalíció került többségbe, ami Zágrábban éppoly káotikus helyzetet teremtett, mint amilyen a magyar parlamentet is közel három évre munkaképtelenné tette. Amikor 1913 júliusában gróf Tisza István került a magyar kormány élére, a balkán-háborúk krízis-sorozata után, az immár elkerülhetetlennek tekintett háború előestéjén, egyik legsürgősebb feladatának tekintette a horvát krízis megoldását. A szerb—horvát koalíció, a sábor többsége, aránylag könnyű tárgyalófélnek bizonyult. A vasúti pragmatika oly sok vihart kiváltott nyelvhasználatára vonatkozó intézkedések visszavonása és a horvátszlavonországi helységnevek horvát változatának hivatalossá tétele ellenében a koalíció kész volt báró Skerlecz Iván uniónista kormányát támogatni. A szerb—horvát koalíció e megegyezéssel kormánytámogató párttá vált és ezzel magának nemcsak Zágrábban, de Budapesten is döntő befolyást biztosított.

A szerb—horvát koalíciónak e befolyása végzetes szerepet játszott a magyar kormány délszláv politikájának meghatározásában, nemcsak az első világháború kitöréséig, de egészen az összeomlás napjáig. A koalíciónak, mint a horvát sábor többségi pártjának sikerült elhitetnie Budapesten, hogy néhány — főleg pénzügyi jellegű reformon túl — nincs szükség sem a horvát, sem a délszláv jellegű területek közjogi helyzetének megváltoztatására (főleg nem Nagy- Horvátországra), hiszen ők a délszláv kérdés megoldását nem a Monarchián belül, hanem azon kívül keresték.

A szarajevói merénylet, a szerb—horvát koalíció vezetőinek (dr. Ante Trumbics, Franjo Supilo, Ivan Mestrovics) az első világháború kitörését követő emigrálása, a londoni Délszláv Komité megalakítása (1915 április) sem döbbentette rá a magyar kormányköröket a koalíció megbízhatatlanságára, annál kevésbé, mert mind a horvát, mind a boszniai, sőt még a szerb többségű csapattestek is a harctereken, különösképp az olasz fronton hősiesen harcoltak.

32