Virrasztó, 1971 (1. évfolyam, 4. szám, 2. évfolyam 1-2. szám)

1971-03-01 / 4. szám

tének és az irodalmi lexikon megírásának szükségességét pár éve vetette fel Balogh Edgár, az egykori sarlós... A folyóiratok és a megjelenő könyvek alapján pontos képet raj­zolni alig lehet... Az egyes alkotók útjáról is csak töredékes lehet az olvasó képe: A személyi kultusz idején voltak, akiknek a nevével esztendőkig nem lehetett találkozni nyomtatásban__ Börtönben ültek, konstruált perek áldozataként, vagy szilenciumuk volt. Tamási Áronnak, a legnagyobb székely elbeszélőnek meg kellett halnia, hogy egy kötetnyi megjelenhessen novelláiból Romániában is: 25 esztendővel a felszabadulás után először (1989). Szabédi László beszédes halálát — a kolozsvári egyetem megszüntetésekor öngyilkos lett — némaság követte. Még a nevét sem írták le kilenc esztendeig irodalmi folyóiratokban. 1968-ban azután megjelentették összegyűj­tött műveit a Romániai Magyar írók sorozatában. A felszabaduláshoz a romániai magyar irodalom is nagy szemé­lyes veszteséggel érkezett. A fasizmus elpusztította Salamon Ernőt, Karácsony Benőt, Brassai Viktort, Korvin Sándort, mások Magyar­­országra költöztek családi, vagy írói meggondolások következtében, így Tamási Áron, Bánffy Miklós, Jékely Zoltán, László Gyula és mások. Az otthon maradottak írói munkálkodására azonban az első időben kedvező lehetőségek nyíltak... A románok és a magyarok közös küzdelme nagy témákat kínált. Romániában született meg a nemzetiségek megbékéléséről szóló első magyar regény (Asztalos István: Szél fuvatlan nem indul, 1949), a romániai társadalmi vál­tozásokról művészi ihlettel szólt Nagy István (Egy év a harmincból, 1951) és Horváth István (Törik a parlagot, 1950). A Helikon polgári írói ugyan szinte kezdettől perifériára kerültek, illetve szorultak, de az Utunk körül tehetséges fiatalok gyülekeztek, s egy nagy szocialista irodalom lehetőségét ígérték. (Sütő András, Bajor Andor, Kányádi Sándor, Székely János és mások.) A szerkesztő, Gaál Gá­bor, bár hajlott a proletkultos szemléletre, többnyire jó elveket fogalmazott: változatlanul realizmust, romániaiságot követelt az irodalomtól; a romániai magyar irodalmat az egyetemes magyar irodalom részének tudta, s ügyelt a korszerűségre, a világirodalom­mal való lépéstartásra is ... 1950 körül azonban akadozni kezdett a szépen induló folyamat. A személyi kultusz, illetve a sematizmus jégverése a romániai magyar irodalom vetését is elérte. Több hullámban; megtetézve, súlyosbítva a fel-felerősödő többségi nacionalizmussal. A zsdanovi értelmezésű szocialista realizmus minden művészi alkotással szem­ben alapvető kívánság lett. A proletkultos, szektás elveknek zöld utat nyitott; más irányok, és törekvések többnyire «dekadens» minősítést kaptak; a valóság kedvezőtlenebb mozzanatainak ábrá­zolására könnyen nacionalizmust kiáltottak. Tamási, Bánffy, Dsida csakúgy a nemkívánatosak listájára került, mint a román Goga, 21

Next

/
Thumbnails
Contents