Virrasztó, 1971 (1. évfolyam, 4. szám, 2. évfolyam 1-2. szám)

1971-09-01 / 2. szám

Trianon — Európa veresége

(PADÄNYI VIKTOR és SZALAY JEROMOS EMLÉKÉRE)

Soha még annyi könyv, írás nem jelent meg Európáról, mint az utóbbi 30—40 esztendőben. Meglepő s minket közelebbről is érdekel, hogy feltűnően sok foglalkozik Európa múltjával, különösen — úgy az ezredik év táján kutatva születését, kialakulását.

A szerzők, mintha éreznék, valóban e körülmények ismeretében s az innen adódó tanulságokban rejlik Európa s benne a mi megmenekülésünk titka. Sokszor felületes ismereteik s így meglepően hézagos előadásuk mellett is arról tanúskodnak e szerzők, hogy — ismétlem —, érzik a korforduló jelentőségét s abban már-már a magyarság szerepét. Egyikük nem habozik leírni a lényeges megállapítást: «Magyarország megtérésével befejeződött a keresztény Európa kialakulása».1

Az érzés még nem tudatosság. Hiányzik a kutatók előadásából a jelentős korforduló sok fontos tényének kiemelése. Tények, amikre — valljuk be —, eddig, sajnos, történetírásunk sem mutatott rá a megfelelő hangsúllyal. Pedig csak e tények föltárásával válhat világossá a politikai értelemben vett Európa: a kereszténység és nemzeti ötvözete megvalósulásának «rejtélye.» — Magunk sem igen domborítottuk ki a rovásunkra annyit emlegetett X. századbeli magyar hadjáratok rendteremtő jelentőségét az anarchisztikus viszonyok között dulakodó Nyugaton. Azt sem mérlegeli eléggé a nyugati történetírás, hogy már azon időben két fölemelkedő nagy népelemet: a germánt és a szlávot kellett fékentartani s hogy közülük bármelyik is kerekedett volna fölül, a többnemzetű Európa helyett — esetleg néhány évtized leforgása alatt — egy homogén germán vagy szláv Európa alakult volna ki!2

Azt sem igen vettük fontolóra, hogy az annyira dicsőített 973-i quedlinburgi birodalmi gyűlésen az e szerkezetbe foglalt valamenynyi uralkodó személyesen hódol I. vagy Nagy Ottónak, — a magyar fejedelem, Géza csak követeket küld, így is kifejezve országa és népe függetlenségét! Méltányolta-e a történetírás a nagyvonalú külpolitikát, amely bár jóviszonyt ápol Bizánc felé, István bajor házassága mellett Velence felé is szoros kapcsolatot teremt. (Sz. Gellért társai jelenléte mindenesetre cáfolat a meglehetősen elterjedt felfogásra, hogy a keresztény hitre térítésünk német és szláv papok érdeme. E sorok írójának régi meggyőződése, hogy a magyarság «megtérésének» történetét is újra kell megírni.)

Vajon hogyan volt lehetséges e politikai fontosságú házassági kapcsolatok létrehozása, ha olyan barbárok voltak a magyarok, amilyennek a nyilvánvaló irigységből forrásozó rosszindulat festi őket.

3