Virrasztó, 1970 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1970-04-04 / 1. szám

Azt a lehetőséget, hogy ez a terület, vagy annak legalább is nagy része sem a szerbséget, sem a románságot nem illeti, egyáltalán fel sem veti. Pedig a népi önrendelkezés tényleges alkalmazása, vagyis egy népszavazás esetén éppen ez következett volna be. Hiszen a magyarság és a németség együttesen döntő többséget biztosított volna Magyarországnak, hiszen a németség túlnyomó többsége dr. Múth Gáspár és Msgr. Blaskowitsch Ferenc temesvári nagyprépost vezetése alatt egészen a trianoni béke aláírásáig kitartott Magyarország mellett. Hogy a délvidéki németségnek egyáltalában szava lehetett volna a Temesköz hovatartozandósága eldöntésében, Lederer prof. ezt azzal az érveléssel veti el, hogy a németség így is, úgy is kisebbséget képezne, tehát közömbös, hogy melyik ország keretébe kerül. Hogy a délvidéki németség számára ez a kérdés korántsem volt közömbös, arról természetesen nem esik szó. (9)

Amikor a szerző a jugoszláv békedelegáció érvelésével egyetértésben azt igyekszik bizonyítani, hogy a Temesköz nyugati fele — már csak földrajzi helyzeténél fogva is — a történelem folyamán hadászatilag és gazdaságilag mindig szoros kapcsolatban volt a Dunától délre eső szerb területekkel, súlyos tárgyi tévedést követ el, amikor a magyar politikát marasztalja el, amiért állítólag az 1867-es osztrák—magyar kiegyezés keretében Szerbia és a Bánát közé gazdasági választóvonalat iktatott. (99. oldal)

A szerzőnek illett volna tudnia, hogy 1867-ben Szerbia a török szultánság fennhatósága alatt álló fejedelemség volt, tehát Ausztria- Magyarország határain kívül esett és így Ausztria és Magyarország egymásközti viszonyát rendező kiegyezés semmiképpen sem érinthette Szerbia státusát. A szerzőnek zárójelbe tett megjegyzése — «as a result of deliberate Magyar policy»1 — tehát nemcsak a történelmi tényeknek nem felel meg, de egyben annak bizonyítéka is, hogy a szerző a magyarsággal szemben elfogult.

A jugoszláv békedelegációnak azon érvét, hogy a Temesköz nyugati felére Jugoszláviának Belgrád stratégiai védelme céljából is szüksége van, az azóta bekövetkezett események megcáfolták. 1941- ben a jugoszláv hadsereg még csak kísérletet sem tett, hogy a Temesköz romániai felében felvonult német haderővel szemben ellenálljon. S köztudomású az is, hogy Tito Jugoszláviája sem kíván e területen ellenállást kifejteni egy esetleges szovjet invázióval szemben.

A már-már román—jugoszláv háborúval fenyegető bánáti vita váratlan befejezésének történetével is adós maradt a szerző, holott ez a jugoszláv békedelegáció egyik legdrámaibb fejezete volt. Amikor ugyanis a határmegállapító bizottság egyik viharos ülésén a véletlenül jelenlévő Clemenceau francia miniszterelnök váratlanul népszavazást javasolt, a bizottság elnöke, André Tardieu (aki, mint

1 «az eltökélt magyar külpolitika eredményeként» —

33