Vetés és Aratás, 1994 (32. évfolyam, 3. szám)
1994 / 3. szám
Megismertem a Messiást, Megváltómat! Egy keresztyénné lett zsidó nő bizonyságtétele Megtérésem története annak a bibliai igazságnak az illusztrációja, amelyet a Mózes első könyvében (50,20) olvashatunk: "Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt... " Magyarországon születtem, így az 1944-es náci megszállás borzalmait Budapesten éltem át. Abban az időben mint sárgacsillagos, szabad prédája voltam a csendőröknek. Egy nyári napon néhány század-magammal egy szokásos razzia áldozata lettem. Az utcáról szedtek össze bennünket, és egy laktanyába vittek. Amikor az óriási vaskapu hangos csattanással bezárult mögöttünk, mintha maga az élet kapuja is becsukódott volna számunkra. Ami még hátra volt: a gyötrelmes kivégzés, így biztatott minket megérkezésünkkor a feltűnően jóvágású, de annál kegyetlenebből átkozódó csendőrhadnagy. Egy tágas, bekerített helyre vittek bennünket. A kerítésen nagy tábla jelezte a füves térség eredeti rendeltetését: FERTŐZÖTT LOVAK ISTÁLLÓJA. Itt vártuk sorsunk beteljesedését. Kora délután 2 óra lehetett. Aznap hűvös nyári reggel volt, így egy könnyű világos kabátot viseltem, frissen hoztam a tisztítóból. Az idő lassan telt, de már belefáradtunk az ácsorgásba. Egy lehetőségünk volt csak: a puszta földre leülni, amit sokan meg is tettek, nem is anynyira testileg, mint inkább lelkileg kimerültén, a rövidesen bekövetkező borzalmaktól való félelemtől, amit az időnként megjelenő káromkodó hadnagy még csak felfokozott. Sokan a nők közül hisztérikus sírásba törtek ki. Legnagyobb csodálkozásomra én teljesen nyugodt maradtam, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Sehogysem ismertem magamra, hiszen félénk természetű vagyok. Ahogy ott álltam sokadmagammal és mégis nagyon egyedül, egyszercsak egy halk hang szólalt meg bennem: "Itt vagy teljesen körülkerítve, sehová se mozdulhatsz. Menekülésnek pedig a leghalványabb lehetősége sincs - emberileg. De van Isten az égben, akinél minden lehetséges, és Ő megteszi." E szavak úgy bátorítottak, hogy kimerültségem ellenére sem ültem a földre, nehogy bepiszkítsam frissen tisztított kabátomat, mert éreztem, hogy valahogy, valamilyen módon meg fogok szabadulni. Ahogy az idő telt, ez az előérzet egyre inkább erősödött bennem. A belső hang ismételten biztatott: "Haza fogsz menni" - és én hittem. Már esteledett (kb. 8 órakor), amikor a csendőrhadnagy egyenként maga elé rendelt minket, hogy papírjainkat bemutassuk. Abban az időben különféle "menlevelet" adtak ki a zsidóknak (svéd, pápai, Vöröskereszt stb.), amelyek állítólag bizonyos védelmet jelentettek az atrocitások, deportálás ellen. Ha a nálam lévő papírtól függ az életem, tudtam hogy végem van; papírom mitsem ért. Viszont a belső hang kitartóan biztatott: "Haza fogsz menni". Az emberek engedelmesen járultak a hadnagy elé, aki miután hanyag pillantást vetett papírjaikra, egyeseket jobbra, másokat balra irányított. A jobboldali csoport rohamosan növekedett, míg baloldalra csak néhányan kerültek. Egy asszony a jobboldalon hangos sírásra fakadt csalódottságában, mert bízott papírjában, amely nyilvánvalóan nem ért semmit. Én az utolsók között voltam s egy futó pillantás után a hadnagy balra küldött a kb. 30-40 főnyi csoporthoz, szemben a másikban lévő néhány százzal. Végre befejeződött a csoportosítás. És akkor - csodák csodájára - az előzőleg kegyetlen, átkozódó hadnagy teljesen kicserélődött, bűbájos arckifejezéssel hozzánk, a kis csoporthoz lépett és nyájas mosollyal mondta: "Menjenek haza!" Csak így. Ez a kegyelemdöfés, egy utolsó kegyetlen tréfa - gondoltuk, s megdöbbenve álltunk földbe gyökerezett lábakkal. Senki sem mozdult. Ismét kedves mosollyal szólt: "Menjenek haza, nem értik?" Ekkor egyikünk bátran megszólalt: "Most már kijárási tilalom van a csillagosoknak; azonnal elfognak minket az utcán." - "Sebaj, adok maguk mellé egy csendőrt, hogy hazakísérje magukat." így is történt. Egy barátságos csendőr egyenként hazavitt minket. A kapuban a hadnagy szerencsét kívánva búcsúzott. Amikor otthonomba léptem, örvendező családomnak ujjongva jelentettem: "Most már tudom, hogy van Isten! Nem azért, mert megszabadultam a biztos haláltól, hanem, mert Ő ezt előre megmondta nekem, amikor a helyzet még teljesen kilátástalan volt. És még egy nagyobb csodát is művelt, amikor a durva csendőr hadnagyot kedves, jóindulatú emberré varázsolta. Senki és semmi sem veheti el ezt a tapasztalatot tőlem amíg élek, bármi is történjék velem ezután. Van Isten! Van Isten!" - kiáltottam túláradó örömmel. vetés és aratás 32 /3. 1994 78
