Vetés és Aratás, 1990 (28. évfolyam, 1-4. szám)
1990 / 2. szám
HÁROM SZEMÉLY Lukács 7,36-50 Ebben a szentírási részben három személlyel találkozunk: 1. A kegyelmet osztó Jézus. 2. A bűnös asszony. 3. A magát jónak ismerő farizeus. „Amikor ezt meglátta az a farizeus, aki meghívta őt, ezt mondta magában: »Ha ez volna ama próféta, tudná, ki ez, hogy ez az asszony, aki hozzáér: bűnös.« Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta neki: »Simon, van valami mondanivalóm neked.« Az így szólt: »Mester, mondd!« Erre azt mondta: Egy hitelezőnek volt két adósa: az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Mivel nem volt miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte. Akkor vajon melyikük szereti őt jobban?” Az Úr Jézus prédikációját sokféle nép hallgatta, és minden prédikációjánál történt valami kisebb-nagyobb esemény. A szent Igékből azt látjuk, hogy az Úr Jézus szavai itt is mélyen behatoltak az egyes emberek szívébe. Most különösen ebbe az aszszonyba, akire az Úr minden egyes szava villámként hatott, melyben felismerte bűneinek minden kis csíráját, és ez keserves sírásra indította. Ezen az asszonyon beteljesedett az Úr Jézus mondása: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak” (Mt 5,4). Vajha az Ő kegyelme rajtunk is elvégezhetné ezt a munkát. Amint a 37. versből látjuk, ezt a nőt a farizeusok is nagy bűnösnek ismerik, talán még a szolgáló leányt sem engedték arra a kútra vízért, ahonnan ő merített. A farizeusok szívét is érintette valami, de ez az érintés különbözik attól az érintéstől, ami ennél a nőnél történt. A nőt megalázkodásra kényszeríti, a farizeust pedig bírálásra (7,39; Lk 22,66-68). Napjainkban is így van: akik szívük mélyéig engedik hatni Isten Igéjét, azok feladják önmagukat, nagy változáson mennek keresztül, és így átmennek a szabadulás kapuján. Én magam is 31 éves koromig forgolódtam Jézus körül, de soha semmi kijelentést nem kaptam, mert csak bölcselkedtem vele, és fél szívet kínáltam neki (lKor 1,20). Térjünk vissza az Igéhez (7,36). Ez a farizeus, Simon arra gondolt, hogy közelebbről meg kell ismernie az Úr Jézust, de ezt csak úgy teheti, ha lakomát készít, és oda meghívja Őt. Erre meghívta farizeus barátait is, és amint a 49. versben látjuk, arra gondoltak többen: jól megbíráljuk Jézust, s majd meglátjuk valóban próféta-e. Megérkezett az Úr. Ez a farizeus nem volt egészen rosszindulatú, mert a farizeusok közül nem sokan hívták meg az Urat vendégül. De minden jósága és udvariassága mellett nem fogadta úgy , mint akkor szokás volt fogadni a vendégeket (7,44-46). Ez a farizeus úgy gondolta magában, minek részesítené Őt lábvízzel, csókkal, kenettel, hiszen csak egy útonjáró, elégedjen meg azzal, hogy ilyen előkelő társaságban, ilyen gazdagon megterített asztal mellett lehet. Az asztal körül levők figyelték Jézust. Úgy gondolták, Jézus is figyeli őket, hogy milyen műveltek, s így tudományos beszédre készülnek. De ezt a helyzetet megszakítja egy nagy esemény. Az Úr Jézus tudja, hogy abban a hajlékban a társalgás alatt nagy jutalmat nyer valaki, de nem a meghívottak közül (Lk 14,24). A városbeli bűnös asszony megtudja, hol van Jézus, és minden kérelem nélkül bemegy a társaságba, majd leesik Jézus lábához sírva (7,38). Mikor ezt meglátta az a farizeus, aki a vendégeket hívta, olyan gondolata támadt, hogy Jézus nem próféta: „Ha próféta volna, tudná, ki és miféle asszony ez, és elrúgná magától, mint egy rongyot”. Az Úr Jézus tudta a farizeus gondolatát, és kérdést tesz fel: „Egy hitelezőnek volt két adósa: az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Mivel nem volt miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte. Akkor vajon melyikük szereti őt jobban?” Simon megfejti helyesen: „Úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedett el” (7,43). Az Úr Jézus megdicséri. A fari59
