Vetés és Aratás, 1989 (27. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 3. szám
képei!), közvetlenül maga mellett pedig érzi a láthatatlan Isten boldogító jelenlétét. Minél magasabbra emelkedünk fizikailag, annál jobban érezzük szellemileg a Földtől való elszakadás felszabadító hatását. Hermon hófehér csúcsai jelképezik szellemileg az Isten közelségét: az imaórákat, az istentiszteleteket s általában a „testvérek együttlakozását ”, a 133. zsoltár szerint, még ha csak ketten vagy hárman jönnek is össze az Úr Jézus nevében. Itt várja őket a Földtől való teljes elszigeteltség és az Istenhez való szoros kapcsolódás lehetősége; itt várja őket a „hófehérséghez” való jutás egyetlen lehetősége az Úr Jézus vére által, és megszámlálhatatlan áldás szellemi és testi vonalon egyaránt. „Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor” (Zsolt 133,3). 3. „Imádkozás közben arckifejezése elváltozott, és ruhája fehéren tündöklött” (9,29). Az abszolút csend, békesség és tisztaság környezetében - „imádkozás közben” - folyt le az Úr dicsőséges elváltozása. De csak az Övé! - mert csak Ő imádkozott! Ez örök érvényű igazság velünk kapcsolatban is: csak azok változnak el, gazdagodnak szellemileg, akik buzgó imaéletet élnek. A velünk egy gyülekezetben élő, de nem imádkozó tagok „sötétek”, szegények. Ha imaéletünket - az Úr szavai szerint - a legtitkoltabban folytatjuk is: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba ...” (Mt 6,6) - eredményét nem lehet elfelejteni. Isten közelsége és sugárzó szentsége Mózesre is rányomta bélyegét tudtán és akaratán kívül is. Úgy vagyunk ezzel mi is, ahogy a mindennapi életben tapasztaljuk: ha reggel hófehér ruhában bemegyünk - mondjuk - egy vasöntödébe (ahol e sorok írója is gyakran megfordult) , este akkor is fekete ruhában és fekete arccal távozunk onnan, ha semmit nem érintettünk meg a kisujjunkkal sem. A levegőt betöltő finom vaspor, homok és füst feketére fest bennünket. Ha pedig reggel fekete ruhában belépünk egy malomba, estére fehér öltönyben jövünk ki belőle. A levegőt betöltő finom liszt fehérre festi ruhánkat és arcunkat. így hat a környezet az emberre szellemileg is: rossz társaság feketére festhet, Isten társasága pedig hófehérré tesz. 4. „Pétert és társait elnyomta az álom ...” (9,32). Ez a jelenség gyakori volt a tanítványok életében, s még gyakoribb a mi életünkben. Régi keletű ez a szellemi „epidémia”, ragály, amely ártalmatlannak látszik ugyan, de nagyon veszélyes. Az alvó ember egyébként nagyon kedves, nem bánt, nem sérteget senkit, senkinek semmi kárt nem tesz, csak önmagának: megfosztja önmagát az isteni kijelentésektől és áldásoktól. Az alvás, a szellemi nemtörődömség bársonyosan puha vánkosa a Sátán egyik legveszedelmesebb „szeretetajándéka”, mely Laodicea édes álmába ringatja napjainkban is a „tanítványok” millióit. Ma is így fest a keresztyén élet: Krisztus prédikál - az ember alszik... Krisztus imádkozik - az ember alszik... Krisztus haláltusát vív az ember üdvéért - az ember alszik ... A tanítványok éppen akkor merültek mély álomba, amikor földi életüknek egyik legcsodásabb élményében lehetett volna részük; amikor az Úr Jézus közelgő kereszthaláláról, illetve az ember örök üdvét és örök kárhozatát érintő nagy kérdésről hallhattak volna mennyei elmélkedést. Mekkora szellemi veszteséget jelentett számukra csak ez az egy alvás is! - szinte felmérhetetlen. Napjainkban pedig „keresztyének” milliói alusszák mélységes álmukat, anélkül, hogy törődnének a hitélet égető, időszerű nagy problémáival. Mekkora lesz majd ezeknek a vesztesége!? 5. „Mester, jó nekünk itt lennünk ... De nem tudta, mit beszél” (9,33). Az idézett vers első fele sok prédikáció alapgondolata volt már, sok imaház falán látható és sok ének szövegében olvasható - annak a gondolatnak a kihangsúlyozásával, hogy mindenütt jó az Úrral lenni, még a hegy ormán is. A vers második felét 86
