Vetés és Aratás, 1988 (26. évfolyam, 1-4. szám)

1988 / 2. szám

Az Ur kereső szeretete

„Az Úr azonban nagy szelet bocsátott a tengerre. Nagy vihar támadt a tengeren, és már azt hitték, hogy hajótörést szenvednek” Jónás 1,4

Sokszor valami ijesztő bajnak, reánk törő kellemetlenségnek, betegségnek, veszteségnek vagy bizonyos fenyegető veszedelemnek a legvégső oka nem más, mint az Úr kereső szeretete. Mi ezt igen sokszor nem értjük meg. Szeretjük, különösen mások baját, életük külső, belső nehézségeit, próbáit valami rejtett bűnükkel, Isten iránti hűtlenségükkel kapcsolatba hozni.

Úgy vagyunk, amint voltak az Úr Jézus földi idején azok a galileaiak, akik hírt vittek az Úrnak Pilátus kegyetlenségéről, hogy néhány honfitársukat áldozatuk bemutatása közben megölette, s így azok vérét áldozatukkal elegyítette (Lk 13,1). Ezek azt gondolták, hogy bizonyára nagyon bűnösek lehettek azok, akikkel szemben Isten Pilátusnak ilyen kegyetlenkedését eltűrte. És amikor hallották, hogy Jeruzsálemben a Siloám tavában felállított torony leszakadt és 18 ember életét oltotta ki, megint felülkerekedett bennük a gondolat, hogy az a 18 ember nagyon bűnös lehetett, mivel Isten ilyen ítéletet küldött rájuk. Az Úr Jézus kortársainak ilyen gondolkodását nemcsak felfedi, hanem el is ítéli: „Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük? Nem! Sőt mondom nektek: ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc.. .vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem, sőt mondom nektek: ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el” (Lk 13,2-5).

Ne mondjuk: Isten engem megáld és megsegít érdemtelenségem ellenére is; ha pedig ezt mással szemben nem teszi, akkor annál az illetőnél valami baj van! Mert ha így gondolkodunk és beszélünk, akkor két irányban követünk el mulasztást. Először is minden érdemtelenségünk hangoztatása mellett is nem vagyunk eléggé mélyen meggyőződve arról, hogy ugyanolyan sorsra volnánk méltók, amilyenben látjuk azt a felebarátunkat, testvérünket, akiről azt hisszük, hogy Isten valami nagy hűtlensége miatt elfordult tőle és nem segít rajta. Ilyen esetek vannak ugyan, és minden hűtlenségnek megvan a maga káros következménye; de az Úr Jézus szava szerint: nem az a mi dolgunk, hogy mások bajai és hűtlenségei között összefüggést keressünk, hanem az, hogy mások megakadásai, bajai láttára is, éppúgy mint a saját megpróbáltatásunk idején, alázatosan magunkba szálljunk, a magunk életét vizsgálgassuk, bírálgassuk, a magunk méltatlanságát ismerjük el jobban. Mert mások életét nagyító, a magunkét meg kicsinyítő üveggel nézvén, nagymértékben fenyeget bennünket az ítélkezésnek az a veszedelme, hogy más szemében meglátjuk a szálkát, a magunkéban még a gerendát sem. A másik mulasztás - amit bírálgató természetünk igen hamar elkövet - az, hogy megfeledkezik Isten szeretetéről és arról, hogy a látszat csal, s következtetéseink sokszor helytelenek.

Nem minden baj, nem minden nehézség belső, szellemi hűtlenség következménye. Jóbot barátai hiába és helytelenül vádolták azzal, hogy Isten iránt valami nagy hűtlenségbe kellett beleesnie, mivel annyi csapás szakadt reá. Az Újszövetség világosságában megértjük, hogy az Úr Jóbot, korának legszentebb életű és legfeddhetetlenebb emberét nem büntető haragjával, hanem könyörülő szeretetével vetette a szenvedések kohójába. Azért tette ezt, hogy a Jób tűrésében nekünk példát adjon, és a Jób esetével az Ő isteni irgalmasságát, a szenvedővel való együttérzését, és a kívánatos végre fordító könyörületességét előttünk szemléltető módon bebizonyítsa (Jak 5,11).

40