Vetés és Aratás, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 2. szám
„Itt naponta négy alkalommal istentiszteletet tartanak!” Ez a felirat nem egy különleges buzgó gyülekezet hirdetőtábláján volt olvasható, hanem egy konyhai mosogató fölött! Az az asszony, aki azt odaakasztotta, nyilván helyesen viszonyult a mosogatáshoz. Olyan magatartás volt ez, amit a keresztyén ember egész életére ki kell terjeszteni. Keresztyén folyóiratok tanulmányozásakor és a gyülekezetekben való szemlélődésekkor ijedten állapítottam meg, hogyan fészkelődik be a gondolkodás (és a cselekedetek) aggasztó tudathasadása, amikor különbséget tesznek „lelkészek” és „laikusok”, Isten országában „teljes munkaidejű munkatársak” és „részben foglalkoztatottak” között. Nagyszerű fölemelkedés a „szellemi-lelki állapotba” és sajnálatra méltó leereszkedés a „világi tevékenység” mélységeibe. így az élet egy részét az ember „szellemi” módon tölti el: imádságban, a gyülekezet hűséges látogatásában és aktív gyülekezeti munkában. A fennmaradó időben azután kénytelen-kelletlen „e világ dolgaival” kell foglalkoznia, mint evésselivással, alvással, munkával, játékkal, családi kötelezettségekkel, a kert fölásásával, és így tovább. Némelyek ezáltal veszélyes bibliaellenes szorosságba kerültek! Gondoljunk csak a nagyon elfoglalt háziasszonyra, aki nagy családja miatt alig tud szabadulni a tűzhelytől, a mosógéptől és a gyermekek feladatainak átnézésétől, hogy egyszer „szellemi” módon tevékenykedhessék! Vagy gondoljunk arra a diakonisszára, aki nem a gyülekezetben munkálkodik, hanem a kertben, a konyhában, a varrodában stb. És hogyan kívánja a „teljes idejű munkatárs” beiktatni „teljes idejű szolgálatába” a család számára történő bevásárlást az ABC-áruházban vagy a csemete elvitelét az óvodába? Másrészt egyes „laikusok” abbahagyják az Isten által nekik adott megbízatás teljesítését azzal a megjegyzéssel, hogy erre a gyülekezet „lelkésze” illetékes. Ez viszont arra kényszerít némely „lelkészt”, hogy magára vegye a felelősséget minden „szellemi megbízatásért”, kezdve az igehirdetéstől, a lelkigondozástól a gyermek- és asszony-bibliakör vezetésén át a gyülekezeti ünnepélyek és kirándulások szervezéséig - tekintet nélkül arra, vajon van-e minderre adottsága Istentől, s hogy mindez Isten akarata-e. S ekkor már egészen közel van az az állapot, amikor a lelkész a gyülekezetei egyedül ellátó, stressztől gyötört „mindenes”-e. És mennyi ideje marad a családja számára? Erről mondja Michael Griffiths, a Tengerentúli Misszió Társaság igazgatója: „Ha elfogadjuk életünknek ezt a kettéosztását, akkor annál szentebbé kell lennünk, minél több időt fordítunk szellemi dolgokra. Vajon nem az-e a helyzet, hogy a prédikátornak vagy misszionáriusnak való elhívatást többre becsüljük az átlagkeresztyén életénél? Hiszen az, hogy ő »teljes munkaidejű szolgálatban áll«, azt a gondolatot tartalmazza, hogy egyes keresztyének munkája »keresztyénibb«, mint másoké. Némi tapasztalat a teljes idejű szolgálatban hamar megmutatja, hogy mennyi abból a szénhordás, tűzkészítés, pelenkamosás és egyéb gyakorlati munka. Valójában minden keresztyén ember - függetlenül attól, hogy mi a hivatása - teljes idejű munkás Isten szőlőjében.” A kegyelemben úgy növekedhetünk, hogy életünkben mindent Isten dicsőségére cselekszünk. Legyen segítségére ez azoknak a keresztyéneknek, akik azt gondolják, hogy a bibliaolvasás szellemibb dolog, mint a konyhában a feleségnek segíteni, vagy az egész szabadságot missziói szolgálattal eltölteni, mint a családnak segíteni vagy kézbevenni az iskolás könyveket az elmulasztottak pótlása céljából. Gerhard Kuhlman 43
