Vetés és Aratás, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 4. szám
kérte (25), Isten Mózest büntette a népért, miután Mózes maga ajánlotta fel még azt is, hogy ne a népet irtsa ki, hanem helyette őt törölje ki a könyvéből, amelyet írt (2Móz 32,32). Világos tehát, hogy Mózes büntetése jelképes volt. A népnek az 6 példáján kellett szemlélnie Isten szentségét, aki haragját a néppel magát eggyétévó hű szolgájára is kiöntötte. Mózest Isten gazdagon kárpótolta. Ami a földön büntetésnek látszott, az Mózes megdicsőülése volt. Isten tehát nem büntette, hanem megdicsőítette szolgáját! Fordított az eset Dávidnál, akire Isten megharagudott azért a földi, emberi számításért, hogy megszámláltatta népét s meg akart győződni hatalmának nagyságáról (2Sám 24). Érdekes, hogy Dávid bűnéért nem Dávid lakói annyira, mint inkább a nép, amelyet az Űr éhínséggel, ellenség elől való meneküléssel és döghalállal akar sújtani. Dávidot lényegében egyik csapás sem érte volna személyében. A büntetés megint jelképes, példaadó. Isten meg akarja mutatni, hogy milyen ingatag az a hatalom, amelyet Dávid a megszámlált népben találni vél. Isten itt is tanít és nem büntet. A harmadik a vérfertőző esete, akit Pál apostol kizárt a korintusi gyülekezetből (lKor 5). Bizonyos azonban, hogy a kizáráskor a vétkes nem érezte a büntetés sújtó voltát, mert örült annak, hogy megszabadult azoktól, akik tettét állandóan megrótták és kifogásolták. A történet végén a bűnös megbánhatta, amit tett, s újra helyreállt minden. A büntetés és a helyreállítás közti idő nehéz volt ugyan, de ez idő alatt a vétkes nevelődött. Büntetésnek tehát igazán nem lehet mondani a kizárást. Anániás és Szafira esetében sem lehet azt állítani, hogy Isten az övéit büntette volna. Helyesebb úgy felfogni a dolgot, hogy az Úr az aranyról leválasztotta a salakot, Gyülekezetéről az oda nem valókat. Júdás esete hasonló volt. Semmiképp sem mutatható ki a Szentírásból, hogy Isten az övéit büntetné. Ha ellenben szenvedésekkel neveli őket, akkor szeretetből, és nem haragból vagy bosszúból teszi azt. Sokszor Vékey Tamás Azért esedezem hogy irgalmas lehessek, mert ha elvesztem azt, az én Uram, az ÚR jő, s megbünteti lelkemet. Nem kívánok többet, mint hogy megköszönjem, bármit is ad énnékem. Hiszen Ő tudja: e világnak sodrát szeretetében élem. Az égi jó reményét ne hagyd bűnnel elvernem, sőt sok serénységgel, add, hogy szerényen éljem, azt, amit még megadsz, ne ragadománynak véljem, hanem Krisztusért tégyem, szép jó alázattal, békességes áldással, hátralevő időm kérjem. („Az evangélium sodrában" című kötetből) rajtunk az Isten verése a mások bűnei miatt. Sohasem szabad Isten verő kezét büntető kéznek tekinteni, és magunkat a sötétségnek adni oda, hanem a verő kéz mögött atyai szívét kell látnunk, amely csak addig ver, amíg szükség van rá, tehát tanításképpen, próbaképpen, hasznunkra sújt, hogy verő kezével is megáldjon. Éppen ezért a bűnt követő állítólagos büntetés sohasem felel meg a bűnnek, hanem mindig Isten atyai szívének felel meg. Isten a nagy orvos, a nagy sebész; vág, sokszor fájdalmat okoz, hogy a haláltól megmentsen, meggyógyítson. A fájdalmak és szenvedések sötétségében is meg kell őriznünk világos, derűs látásunkat: Isten nem büntet, csak próbára tesz. Ő a mi drága orvosunk! „ . , . Csia Lajos 123
