Vetés és Aratás, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 1. szám
Érdekes, hogy az Ige egyformán kezeli a hús(testi) és a lelki (pszichikus) embert, megkülönböztetve a szellemi embertől (lKor 2,14-15): „A lelki (érzéki) ember pedig nem fogadja el az Isten Szellemének dolgait, mert ..., a szellemi ember azonban mindent megítél.” Az lKor 15,44 versében megtaláljuk a halállal és a feltámadással kapcsolatban mind a három kifejezést: a test, a lélek, a szellem meghatározást. A temetéskor elvette tik a lelki (érzéki) test, a feltámadáskor feltámasztatik a szellemi test. Van lelki (érzéki) test és van szellemi test. így van megírva: „Az első ember, Adám, élő lélekké lett, az utolsó Adám (az Úr Jézus Krisztus) pedig megelevenítő szellemmé.” Most nézzük befejezésül azt is, hogyan és mikor tud a szellemi (hívő) ember Isten dicsőségére élni: 1. Mivel az újjászületéskor az emberbe beköltözik Isten Szelleme, az ember halott szelleme pedig megelevenedik, így azonnal szoros kapcsolatba kerül Isten Szellemével (Gál 4,6; Róm 8,15-16). 2. A szellem nem tud közvetlen a testen keresztül megnyilatkozni. Közvetítőre van szüksége. Ez a közvetítő a mi lelkünk, az énünk. Az újjászületés előtt a lélek uralkodik az ember lényén úgy, ahogy vágyai, kívánságai és akarata diktálja. Az újjászületés után a megelevenedett szellemünk veszi át az uralmat úgy, ahogy azt a bennünk lakozó Szent Szellem „diktálja”, de a lelkünk hozzájárulásával, az énünk beleegyezésével, mert a Szent Szellem soha nem erőszakol semmit. A lelkem, az „énem” önként kell, hogy átadja az uralmat a Szellemnek. A kulcs tehát a lelkűnknél van. „Maga a Szellem tesz bizonyságot szellemünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt dicsőüljünk is meg” (Róm 8,16-17). M. L. FOGALMI KISLEXIKON Kitartás (hypomoné) A „kitartás” szó görögül „hypomoné”, ami viszont szó szerint azt jelenti: „alatta maradni”. A Károli bibliafordítás ezt a szót általában „béketűrés”-re fordítja. A béketűrés a „türelem” szó fogalmával függ össze, és azt fejezi ki, hogy valaki meghajlik mostoha sorsa alatt és megadja magát Isten akaratának. Ez a kifejezés azonban nem érinti a kitartás lényegét, amely ugyanis nem passzív magatartás, hanem minden nehézség cselekvő legyőzése, bátorság a helytállásban, amellyel legyőzi az ember a hitéletben az ellenállásokat. Ezért hangzik így a Jak 5,11 helyes fordítása: „íme, boldognak mondjuk azokat, akik kitartottak a szenvedésekben. Jób állhatatosságáról hallottatok ..a Mt 24,13-ban pedig Jézus Krisztus szavait olvassuk: „Aki mindvégig kitart (állhatatos marad), az üdvözül.” Mivel pedig Istennél szó sem lehet eltűrésről, tehát egy passzív magatartásról, ezért ez a kifejezés: Isten „türelme” (Róm 2,4) nemcsak téves, hanem egyenesen félrevezető. A görög eredetiben itt egészen más szó áll, mégpedig nem „hypomoné”, hanem „makrothymia” (hosszútűrés, állhatatosság, kitartás; szó szerint: távolba-érzés); vagy egy másik helyen: „anoché” (elnézés). Ezért a hypomoné jó fordítása „kitartás”. A Róm 15,5-ben ezt olvassuk: „Az állhatatosság és a vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy közöttetek egyetértés legyen egymás iránt a Krisztus Jézus szerint.” Itt megtudjuk, hogy mi az a forrás, amelyből a kitartásunk táplálkozhat. A 2Tesz 3,5-ben pedig ezt olvassuk: „Az Úr pedig irányítsa szíveteket az Isten szeretetére és a Krisztus állhatatosságára.” A hitnek ez a feltekintése az Úrra, aki megerősít és megőriz minket a gonosztól (2Tesz 3,3), fontos számunkra, hogy kitarthassunk a teljes megváltásunkig. 26
