Vetés és Aratás, 1985 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1985 / 2. szám
BIZONYSÁGTÉTEL A pokol kapujában „Ne záruljon be fölöttem a kút szája!’’ (Zsolt 69,16). Szüleim falusi szokások szerint neveltek. Sok jó érzés lakott bennem természetemnél fogva, és ezért jóravaló embernek tartott mindenki. Magam is meg voltam elégedve önmagámmal, és nem gondoltam, hogy mindennek ellenére még kívül álltam Isten kegyelmén. Egy napon, szokásos reggeli imádkozásom után, munkába indultam. Egy régi, kikövezett kutat kellett kitisztítanom, és mélyebbre ásnom, mert nem adott már elég vizet. Megfelelően felöltöztem, a vizet társaim kimerték, én meg leszálltam a kútba, hogy az iszapot kiássam. Alig kezdtem a munkámhoz, egy kiálló kőre bukkantam. Mivel a kő akadályozott munkámban, azzal az elhatározással, hogy majd jobban helyére illesztem, aláfeszítettem ásómat és megmozdítottam a nagy követ. A következő pillanatban összeomlott felettem a kút, és én ott maradtam a kút fenekén élve eltemetve. Isten csodálatos gondviseléséből ásóm nyele éppen úgy állt, hogy a rámzúduló köveket feltartotta, s a fejem és a mellem körül egy kis szabad tér maradt. így csak a lábam és a kezem sérült meg, a fejem és a felső törzs csodálatos módon sértetlen maradt. Egyébként azonban mozdulni sem tudtam. Be voltam szorítva a kövek közé. El voltam élve temetve. A levegő mindig kevesebb lett. Erőm fogyott. Éreztem, hogy meg kell fulladnom pár perc múlva. És egyszerre szörnyű félelem fogott el. Tudtam, hogy ha most meg kell halnom, a pokol vár rám. Világosan láttam, hogy milyen öncsalásban éltem, amikor magammal meg voltam elégedve. Isten minden bűnömet szemem elé hozta abban a keserves órában. Azokat is, amiket már régen elfelejtettem. Nagybetűs írással egyszerre — egy kútásó vallomása. ott volt előttem bűneim listája, mint valamikor ábécéskönyvem szavai. Mikor bűneimet így láttam szemem előtt, magam mondtam ki az örök kárhozat ítéletét magamra, s úgy éreztem, mintha valaki már küldene is egy sötét börtönbe, ahova be kell mennem, és ott kell maradnom örökre. Majd megszakadt a szívem a rémülettől. Félelmemben újra és újra hangosan kiáltottam Istenhez kegyelemért. Jézus Krisztust emlegettem, aki otthagyja a kilencvenkilenc igazat, hogy megkeresse az elveszett századikat. Minden pillanatban úgy éreztem, hogy meghalok. Lélegzetem akadozott a levegő hiánya miatt. Közben nem szűntem meg kegyelemért könyörögni Isten előtt. És egyszerre a kövek között friss levegő szüremlett felém. Olyan volt, mint a májusi zápor után a szellő illata. Újra élet támadt bennem, és lelkem is vigasztalást nyert, mert éreztem, hogy Isten megadta bűneim bocsánatát. Ugyanebben a pillanatban Isten eszembe juttatta Jónás és Dániel történetét, akiket még nehezebb helyzetből is megszabadított. Huszonnyolc órát töltöttem a kút mélyében, élve eltemetve. Odafönn a szerencsétlenség után rengeteg ember gyűlt össze, és igen kevés reménnyel hozzáfogtak a mentési munkálatokhoz. A legtöbben azt gondolták, hogy a kőtömeg egészen összezúzott, mások azt vélték, hogy már régen megfulladtam. Istennek hála, aki ezt a csodát végbevitte, élve jöttem vissza a pokol szájából. Szívem most Istenben nyugszik, és Jézus Krisztus által bizonyosságot nyertem bűneim bocsánata felől. Most már tudom, mi a bűn, mi a pokol, mi az ítélet, és hogyan lesz majd, amikor saját maguk mondják ki az ítéletet önmaguk felett az emberek. Szeretném, ha minden ember tudná, hogy 43