Vetés és Aratás, 1985 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1985 / 1. szám
3. „Mert ha közületek valaki tornyot akar építeni, nemde először leülve, felszámítja a költséget, ha van-e mivel elvégezze? Nehogy minekutána fundamentumot vetett és elvégezni nem bírja, csúfolni kezdje őt mindenki, aki látja, ezt mondván: Ez az ember elkezdette az építést és nem bírja véghez vinni!” (28-30v.). Ez az építés szakasza, melyben a hivő ember mind magában, mind másokban építi Isten országát, ama házakat, melyről azt olvassuk, hogy abban lakik Isten. Az ószövetségi időkben csak a jeruzsálemi templomban, a szentek szentjében találkozhatott a bűnös ember Istennel, az újszövetségi időben azonban Isten igazi háza a hivő ember (lKor 3,16-17; lPt 2,5). Ezen szellemi ház fundamentuma nem más, mint Jézus Krisztus (lKor 3,11-15). A keresztyén élet egyik legszebb része ez az építés. Maguktól és emberek megbízásából sokan állítják vagy gondolják magukról, hogy ők ama szellemi ház építői, az Úr Jézus szavai szerint azonban csak akkor foghat valaki ezen építésbe, ha a hitélet első két szakaszán sikeresen átment. Az emberek különféle vizsgák letétele után indulnak el erre az építő munkára, de az Úr Jézus vizsgája mindezen emberi vizsgáktól különbözik; az Ő vizsgája nem az értelem, hanem az igazi szellemi erő megvizsgálásából áll, amint azt az 1. és 2. pontból megértettük. Ezen előfeltételek nélkül sohasem lesz a ház befejezve; a tető nélküli ház pedig hasznavehetetlen. 4. „Vagy valamely király, mikor háborúba megy, hogy egy másik királlyal megütközzék, nemde leülve először, tanácskozik, hogy tízezerrel szembeszállhat-e azzal, aki őellene húszezerrel jön? Mert különben még mikor amaz távol van, követséget küldvén, megkérdezi a békefeltételeket” (31-32v.). A lelki élet negyedik szakasza ismét harc. Ez a harc azonban nem a legközelebbi hozzátartozókkal szemben folyik, hanem valami királlyal. Mikor ugyanis e világ fejedelme, a Sátán észreveszi, hogy a szellemi torony épül és kezd kiemelkedni, harcot indít ellene. Híveinek száma mindig nagyobb, mint az Úr Jézus követőié, legalább kétszer akkora, s erre a harcra figyelmeztet itt Jézus! Az úgynevezett vallásüldözések állapota ez, melyen Jézusnak sok hű követője átment és átmegy manapság is. Az üldözés ellen fel nem készült egyén leveretik e harcban, s ilyenkor valamilyen feltétel mellett békét köt e világ fejedelmével. A3, és 4. szakaszra nem minden embert hív el Isten, innen érthető, hogy ezen versekhez nem tette hozzá Jézus a szigorú záradékot, amely így hangzik: „nem lehet az én tanítványom.” 5. „Ezenképpen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom” (33. v.). E nehéznek látszó vers az Úr Jézus követésének utolsó szakasza. Átjutva az előbbi fokokon, odavezeti Jézus az Ó követőjét, hogy választania kell e földi javak és a mennyei jók között. Valamilyen helyzet és alkalom által nyilvánvalóvá lesz, hogy a hivő ember melyiket tartja előbbvalónak e kettő közül. Hasonló helyzet ez, mint amelyben Ábrahám volt, mikor Isten legkedvesebb földi értékét, egyetlen fiát kívánta tőle. Ábrahám szívesebben odaadta volna összes jószágát, összes szolgáit, de Isten az egyetlen fiát kérte. És Ábrahám búcsút vett legkedvesebb javától és feltette fiát az oltárra. Isten nem mindig veszi el az így oltárra tett javakat, hanem ugyanúgy, mint Ábrahámnak, visszaadja. Sok hű hivő ember vagyonának, jövedelmének és állásának ez a története, hogy ti. egyszer azokat feltette az oltárra, de Isten visszaadta. Nagy különbség van az oltáron volt, és az oda soha fel nem tett vagyon között. A vers ismét a komor záradékkal végződik, aki erre nem hajlandó: „nem lehet az én tanítványom.” 6. Jó a só: de ha a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Sem a földre, sem a trágyára nem alkalmas: kivetik azt. Akinek van füle a hallásra, hallja” (34-35v.). Jézus röviden befejezi beszédét, két állapotot jelöl meg, ahol a mögötte tolongó sokaság tagjai életüket bevégezhetik. A sóról már beszélt a Hegyi Beszédében s tanítványainak ezt mondotta: „Ti vagytok a földnek sói.” A 23