Vetés és Aratás, 1983 (16. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 2. szám

nyel: evangéliummal! Magunkat Pálhoz mérve, csak szégyenkezhetünk: Milyen céltalan sokszor az életünk, akár ideigvaló, akár örök célokról van szó - és ha sokszor kisebbrendű célokért nagy erőfeszítéseket teszünk is, mennyire adósok maradunk a legnagyobb célokhoz kapcsolódó erőfeszítéssel! Ami azt illeti, a sportolók koszorúja gyorsan hervadó koszorú; еду-két év alatt kiöregszik a sportoló, fiatalabb utánpótlás sorakozik fel, rekordjait mások újabb rekordjai elhomályosítják, és a világ mindig a legújabb bajnoknak tapsol - kit érdekel egy tegnapi bajnoki Rögtön elfelejtik, ha már nem versenyképes, és szavalhatja a régi verset: »Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?«

Az előbb idézett igeszakaszban bukkan fel az ökölvívás hasonlata is. »Úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgálatra alkalmassá teszem a testemet, hogy míg másoknak prédikálok, magam olyanná ne legyek, mint aki alkalmatlan a küzdelemre« (IKor 9,26-27). Az ökölharcot vívó bajnok nemcsak a levegőt verdesi, hanem pontosan tudja, hová kell ütni, és komoly fájdalmat okozó ütéseket oszt. így kell a keresztyén embernek megsanyargatni (a görög szöveg szószerinti jelentése szerint: álkapcson vágni) és leigázni saját testét, hogy a hit harcára alkalmatlanná ne legyen. Testünk hajlamos az uralkodásra, s ha engedünk neki, úrrá lesz rajtunk a kényelemszeretet, lustaság, falánkság, kicsapongó érzékiség,

a leigázhatatlan szenvedély. Márpedig ez a »rossz testiség« alkalmatlanná tesz az Isten országában való szolgálatra. Lustaságunk miatt mennyi szolgálat és imádság marad el, mennyire lealjasít a szenvedély rabszolgasága! Mennyire beszennyezi a paráznaság a testünket, a Szent Szellem templomát! Ezért vív Pál apostol kemény »ökölharcot« saját, uralkodni akaró testisége ellen, hogy teste Isten akaratának engedelmes, megszentelt eszközzé lehessen. Ebből a szempontból a rendszeres sportolás, testedzés hasznos lehet, ha nem cél, hanem eszköz Isten országa szolgálatában.

Evezéssel vesződtek egy alkalommal Jézus tanítványai, éjszaka, viharban. A Genezáret taván eveztek észak felé, a Jordán torkolata felé. De a szembefújó erős északi szél meghiúsította erőfeszítéseiket, veszélyeztette a kis hajóban küszködő emberek életét is. Akkor Jézus segítségükre sietett, a vízen járva közeledett feléjük és így szólt hozzájuk: »Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!« S mihelyt maguk közé vették, azonnal ott voltak a túlsó parton, ahová menni szándékoztak. Sokszor rémülten evezünk »az élet tengerén«, erőnk végső megfeszítésével, hogy kitűzött célunkat elérjük - pedig talán éppen Jézusnak kellene több teret engednünk. Vele érhetünk célhoz.

Úszásról is olvasunk a Bibliában. Mikor Pál apostolt fogolyként hajón, a Földközitengeren át Rómába szállították, a hajó - mert az apostol okos szavára nem hallgattak - hajótörést szenvedett. Akkor a százados megparancsolta, hogy akik úszni tudnak, azok ugorjának először a tengerbe és meneküljenek. így történt, hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre« (Csel 27,43-44). Jó volt, hogy úszni tudtak, így egy lélek sem veszett el közülük - csak maga a hajó és annak teljes felszerelése. Megtanította őket Isten arra, hogy ne azok miatt az anyagi veszteségek miatt keseregjenek, amelyek érték őket, hanem örüljenek, hogy ők maguk élve »megúszták« a fenyegető katasztrófát. Nagy lecke nekünk is: nem siratni a nélkülözhetót, hanem hálát adni a megmaradt életért, a megtartó kegyelemért.

Magasugrást juttat eszünkbe a 18.zsoltár 30.verse: »Istenemmel kőfalon is átugrom!« Istennel legyőzhetők olyan nehézsé-63