Vetés és Aratás, 1983 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 2. szám
TISZTELD SZÜLÉIDÉT! Máté 15,4 Igaz történet Közel fél évszázada jártam faluról-falura, hogy bizonyságot tegyek az Úr Jézus Krisztus szabadító erejéről az embereknek, amit lelkemben a Szent Szellem erejével véghez vitt. A bűnbocsánat s az új élet fölött olyan nagy örömöm volt, hogy úgy éreztem, szétfeszít, ha el nem mondom másoknak is. Ilyen ügyben járva meglátogattam egy családot. Öt gyermekük volt. A szülők akkoriban lettek hívőkké. Vagyontalan emberek, mezőgazdasági napszámosok voltak. Évi kenyérgabonájukat részért való aratással keresték meg. Az akkori világ szegény emberének szűkén volt a kenyérgabona, különösen így aratás előtti időben, amikorra az én látogatásom esett. Ezen látogatásom alkalmával mondta el az öt gyermek édesanyja az alábbi kis esetet családja körülményeiről: »Napszámban voltam kapálni K. gazdánál. Szívesen mentem hozzá dolgozni, mert bőségesen adott eledelt a munkásainak. De dolgoztunk is becsülettel, amennyire csak az erőnkből telt. Gazdánk meg volt elégedve munkánkkal. Én tudtam, hogy otthon nem nagyon van miből főzni, meg késő is van már a főzéshez kezdeni, arra kértem hát jószívű gazdaaszszonyunkat, hogy tegye bele egy >szilkébe<, ételhordóba az én vacsorámat, és majd otthon eszem meg. Mivel tudta, hogy gyermekeimre gondolok a vacsorával, telerakta az edényt étellel, és bőven tett mellé kenyeret is. Hazaérve azt mondtam gyermekeimnek: Én már ettem, ezt pedig nektek hoztam, fogyasszátok jó étvággyal. Nem kellett kínálgatnom őket, pár perc múlva a szilke fenekén kapargattak kanalukkal. Én lefeküdtem vacsora nélkül, de fáradt voltam az erős munkától és jól aludtam . . . Sok mindent megtesz az anyai szeretet . . .« Mintegy negyven év telt el az »áldozatos« vacsora után. Beteget látogatni mentem Budapesten, s többek közt egy megadott címem is volt. A beteg otthon van délelőtt is, hát úgy tizenegy óra tájban elmentem hozzá. A szél hordta a havat le a háztetőkről, kavarta a szemembe. Azt gondoltam, hogy jobb időt is választhattam volna. Inkább a fűtött szobában maradtam volna! De a megadott címet csak felkerestem. A kapott információ szerint a félpince helyiség ablakán bekopogtattam. Az ágyból egy fátyolos hang szólt ki: »A kitört kis ablaktáblán tessék benyúlni, ott van a kulcs, és a másik utca felől - sarokház volt - van a bejárat, ott tessék bejönni.« Nem bemenni, hanem lemenni kellett oda. A helyiség nagyméretű volt. Fűtve nem volt, az ablaktábla kitörve. Szerény kis dunnájában a nagyon régi toll gombócokba cso-Szívalakú kavics Fáradt kavics ült a homokban, csorbán pihent ott és kopottan, gondoltam én: messzire rúgom, de a kavics - szívalakú volt! Emlékszem én: valaha, régen, mikor a bűn volt még az éden, pénz és siker raja a fő gond, szegény szívem micsoda kő volt! Emlékszem én: milyen sokáig nem fogta fel a hit csodáit, míg Valaki megállt felette, leporolva kezébe vette, lelket lehelt a tört kavicsba, mígnem a fényt, Igét felitta . . . Most ott dobog kezébe zárva s ujjongni tud szelíd szavára. F.L. 37
