Vetés és Aratás, 1983 (16. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám

legtöbb problémát korunk fiatal nemzedé­kének. A költő vallomása drámaian tárja ezt elénk: Hát ez minden dolgok rendje, ez a vaksi véletlen élet? Ma még van, holnap nincs kímélet, s halomra dől óráink rendje? Hát minden csak véletlen itten? Véletlen föld és véletlen ég, véletlen anya, véletlen vég, s valahol egy véletlen Isten? Véget nem érő töprengés és meddő viták tárgya és a belső bizonytalanság és féle­lem örök forrása ez, hogy nem tudjuk megválaszolni az élet nagy kérdéseit. És a mai fiatal 14—16 éves korára már nemcsak szembekerült ezekkel a kérdésekkel, ha­nem a lehetséges válaszokat is ismeri. Az élet felgyorsult. Az információáradat feltartóztathatatlanul elér mindenkit. Az élményszerzés előtt sincs akadály. Ennek eredményeként 15-20 éves korára már mindenen túl van a mai fiatal, különöseb­ben semmi nem érdekh, nem lelkesedik semmiért. A legtöbben viszont soha nem dolgozták fel az őket ért hatásokat, csak sodródtak a tömeggel. Eltompultak, egyoldalúan beprogramozott agyuk már nem hajlandó átgondolni az esetleg már itt-ott hallott másfajta magyarázatokat. »Ezt a lemezt már ismerem« - mondják, s továbbállnak. Gondoljuk még egyszer végig ezeket a nagy kérdéseket. Meg merem kockáztatni a kijelentést: Az élet nem értelmetlen zsák­utca, amely a véletlenek játékaként állt elő, valahonnan a ködös semmiből jön és a biztos megsemmisülés felé tart. Sokan ilyennek érzik. De hadd emlékeztesselek a zsákutca jelzőtábla korábbi változatára, amely nem egy nagy piros téglalapba üt­köző vonal volt, hanem egy fordított U ala­kú nyü. Ez nekem sokkal jobban tetszik, mert arról beszél, hogy van kiút, vissza­fordulás. A zsákutca története nem szük­ségszerűen a megtorpanás, ki lehet még jutni innen. Sőt annál hamarabb szabadu­lunk, minél hamarabb felismerjük helyze­tünket és hátat fordítunk korábbi életfel­fogásunknak. Ha a lét értelmének keresése közben úgy érezzük, hogy zsákutcába jutottunk, nem kell fejünket a falba verni és kijelenteni, hogy jobb, ha többet nem is foglalkozunk a témával, hanem ki kell jönni a zsákutcá­ból és egy másik úton kell megpróbálni célunk elérését. A történelem folyamán már sokan ajánl­koztak arra, hogy kiutat mutassanak az emberiség problémáiból. Századunkban különösen nagy azoknak a száma, akik megoldási javaslatokkal álltak elő. Én most nem ezekről kívánok írni, hanem egy kétezer évvel ezelőtt élt személyt, Jé­zus Krisztust állítok vizsgálódásunk kö­zéppontjába. Ő úgy lépett fel, mint aki biz­tos a dolgában, mint akinek hatalma van. Ellenségei is elismerték, úgy beszélt, mint előtte senki. És mi hozzátehetjük, azóta sem szólt senki úgy, mint Ő. De most nem akarom részletesebben jellemezni szemé­lyét, hanem inkább annak a tényét szeret­ném kihangsúlyozni, hogy amikor a zsák­utca után egy másik útról teszünk emlí­tést, és Jézus Krisztust ajánljuk útnak, akkor egy létező személy valóságos kije­lentésére hívjuk fel figyelmeteket. Nem mesékkel untatunk benneteket s nem is egy újabb ideológiát propagálunk, hanem azt a történelmi tényt elevenítjük fel, hogy Jézus Krisztus azt állította ma­gáról: »Én vagyok az ÚT«. Játszottam én is Játszottam én is homokban, porban, homokvárakra eltékozoltam az életem, s most romokban élek. Megváltó Jézus, ne hagyj szegénynek! Játékom eltört, elment a kedvem, játszó gyerekből bűnössé lettem, bús életemmel Hozzád így értem. Megváltó Jézus, moss meg Te vérrel! Homokváramból kőszirtre vágyom. Te légy a szirtem a pusztaságon! S ha jönne árvíz ütközni bennem, Megváltó Jézus, Te tarts meg engem!

Next

/
Thumbnails
Contents