Vetés és Aratás, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám
A mennyei Atya gondviselése »Minden gondotokat hagyjátok Őrá, mert neki gondja van rátok!« (1 Péter 5,7) A Szentírásnak e rövid, de nagy jelentőségű szavának megfontolása céljából vessünk először egy pillantást az ember életterére, amelybe Isten helyezte. A földet, az emberiségnek ezt a lakóterét óriási méretek jellemzik. A föld kerülete 40 ezer km, a felülete 510 millió km2 és ezen az óriási területen kb. három és fél milliárd ember él. De a föld csak egyik bolygója a napnak, és annak nagyságé* hoz viszonyítva kicsinynek mondható. A nap ugyanis egymillió háromszázezerszer nagyobb a földünknél. De a nap óriási nagysága is »összezsugorodik«, ha a világegyeten bámulatos kiterjedésével hasonlítjuk össze, s néhány napcsillag 300-ezerszer nagyobb a mi napunknál. Földünk távolsága a naptól 150 millió km, és az onnan ránkáradó fény ezt a távolságot 8 perc alatt teszi meg, jóllehet a fény szédületes sebességgel halad, ti. másodpercenként 300 ezer kilométert. A leggyorsabb repülőgép 12 évet repülne, míg a naphoz érne. Némely csillag olyan messze van tőlünk, hogy tüneményes sebességű fényének évszázadokra van szüksége, hogy hozzánk érjen. A csillagok, illetve naprendszerek sokasága pedig egyenesen elképesztő. A csillagászat tudománya a naprendszerek számát csak hozzávetőlegesen tudja megállapítani, de annyi bizonyos, hogy egynéhány milliárd csillagról eshet szó, vagyis megszámlálhatatlanok, akárcsak a tengerpart homokszemei. A gondolkodó elmét indokoltan megrendíti a világegyetemnek minden képzeletet felülmúló nagysága és kiterjedése, hisz a földünk hozzá képest csak egy porszem, amely a világűrben lebeg. Mennyire igaza van a zsoltárosnak, amikor lelkesülten felkiált: »Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat« (Zsolt 19,2). A csillagos ég szemlélete a zsoltáros figyelmét az ember sorsára terelte, és ezen eltűnődve így szólt: »Mikor látom az egeket, a te ujjaidnak munkáját, a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél, így szólok: Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, és az embernek fia, hogy gondod van reá« (Zsolt 8,4-5). Dávid királynak ez a felismerése egy minden kétséget kizáró tényre utal: Isten, akinek létünk köszönhetjük, törődik velünk és gondunkat viseli. Isten hatalma felülmúl mindent, Isten szeretete kiterjed mindenkire! Amilyen igaz, hogy hatalmának semmi sem túl nagy, olyan igaz, hogy szeretetének semmi sem túl kicsi. Krisztus Urunk az úgynevezett Hegyi Beszédében részletesen szemlélteti Isten gondviselő szeretetét, mondván: »Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől! Tekintsetek az égi madarakra ... a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nézzétek a mező liliomait... Ne aggodalmaskodjatok tehát, a ti mennyei Atyátok tudja, hogy mire van szükségetek« (Mt 6,25-34). Urunknak ez a biztató tanítása fényt vet az emberi sors kialakulására. Az ember e föld teremtményei között a legmagasabb fokon áll. Az élete nem egy röpke felbukkanás és megint letűnés, mint a növények és az állatok élete, hanem felfelé ível a földi létből az örök élet felé. Isten érdeklődése az egész teremtett világra kiterjed, de az embert azonfelül szereti is. Szent Fiában, az Úr Jézus Krisztusban lehajol hozzánk, hogy megmentsen, megváltson és gyermekeivé tegyen. A világegyetem Alkotója és mennyek Ura annyira szívén viseli az ember sorsát, hogy egy bűnös megtérése örömet vált ki a mennyben, mondotta Jézus. A világmindenségben látható a mindenható Isten kezének nyoma, a 8