Vetés és Aratás, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám
Énekeljetek az Úrnak! »Akkor énekelte Mózes és az Izrael fiai ezt az éneket az Úrnak« (2Móz 15,1). A Bibliában itt olvasunk először arról, hogy Isten dicséretére énekeltek. Egy egész nép egy szívvel emeli föl szavát, hogy az Urat dicsőítse és magasztalja szabadításáért. Hatszázezer férfi, a gyermekeket nem számítva (2Móz 12,37). De ott volt Izráel valamennyi asszonya, leánya is, dobokkal (2Móz 15,20). Micsoda hatalmas kórus! Határtalan örömmel zengett a Vörös-tenger partján: »Énekeljetek az Úrnak!« Minden okuk megvolt, hogy énekeljenek, hiszen megszabadultak a szolgaság házából. Noha még a tenger partján is lázadoztak, mégis megszabadította őket az Úr az Ő nevéért. És a szabadulás gyümölcse: »Énekelték az Ő dicséretét« (Zsolt 106,12). »Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az Ő kegyelme. Aki kétfelé választotta a Vörös-tengert, mert örökkévaló az Ő kegyelme. És átvitte Izráelt annak közepén, mert örökkévaló az Ő kegyelme. Fáraót pedig és seregét a Vörös-tengerbe merítette, mert örökkévaló az Ő kegyelme« (Zsolt 136,1.13-14). Ezt a dicsőítő éneket akkor énekelték, amikor ők, Isten kegyelmének tárgyai, megismerték Őt mint a szabadítás Istenét. Aki megismeri az Ő szabadító szeretetét, annak megoldódik a nyelve. A megváltottak éneklik a legmagasztosabb dicséretet. Isten nemcsak ítéletből szabadította meg népét akkor, amikor az öldöklő angyal körüljárt Egyiptomban, hanem azzal, hogy átvitte a Vörös-tengeren, véglegesen megszabadította annak hatalmából, aki őt rabszolgaságban tartotta. Önként fakadt magasztaló énekre a sok százezer ember, hogy egy szívvel és egy lélekkel dicsérje a Szabadítót. Micsoda élmény lehetett, hallani Isten magasztalását egy ilyen hatalmas énekkar ajkáról! »Azon a napon így énekelt Debóra és Bárák« (Bír 5,1). Sok év telt el azóta. Mózes meghalt. A nép, amely a Vörös-tenger partján hitben így énekelt: »Beviszed és letelepíted őket örökséged hegyén« (2Móz 15,17), Mózes utódjának vezetésével valóban birtokba vette az ígéret földjét. »Nem esett el csak egy szó is mindama jó szóból, amelyet szólt az Úr Izráel házának. Mindaz betelt« (Józs 21,45). Milyen hűséges Isten! És . . . milyen hűtlen a nép! Józsué és a vének halála után egy másik nemzedék növekedett fel, amely nem ismerte az Urat, sem pedig azt, amit Izraellel cselekedett. És az izráeliták a Baált kezdték el szolgálni (Bír 2,6-11). Isten kénytelen volt megfenyíteni népét, és ellenségei hatalmába adta őket. De amint Hozzá kiáltottak, bírákat támasztott, akik megszabadították őket. Egy zsarnok elnyomótól való szabadulás után (Bír 4,3) találjuk a Bibliában Debóra énekét: »Áldjátok az Urat! Én, én, az Úrnak dicséretet mondok«. Az Úrtól való szabadítás ismét éneket fakasztott. Most is százezrek dicsérték boldogan es örömmel a szabadításért az Urat? Sajnos, ezen a napon csak Debóra és Bárák énekelt. Nem százezrek, nem is ezrek, nem is százak, mindössze ketten. Milyen gyöngeség, milyen nagy hanyatlás! Debóra prófétanőnek kellett a harcot kezdeményeznie, mert Bárák félt (Bír 4,6-8). Izráelnek ez az anyja volt az, aki ezt az éneket énekelte (5,12), de Bárák csatlakozott hozzá. Hol maradtak a százezrek, hogy Istennek dicséretet énekeljenek? Akármilyen szomorú volt, hogy a nép távol maradt, Isten mégis kedvét lelte kettejük énekében. Debóra énekét éppúgy feljegyeztette Szent 35
