Vetés és Aratás, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám
partnerek, tele vannak érdekes régebbi, vagy újabb történetekkel, bölcs megfigyelésekkel. Logikusan gondolkoznak. Nem önmagukat állítják állandóan a középpontba. Változatlanul érdekli őket a világ, a másik ember. A többség - s ez a gyakori - már egészen más. Meredten néz maga elé. Nem örül semminek. A látogatásnak sem. Nem sokat mond, de az csupa panasz a környezet, a hozzátartozók ellen. Gondolatai kis körben mozognak. Azokat ismételgeti unosuntalan. Kijelentése szerint elege van már az életből, gyűlöli azt, de ugyanakkor látszik, mennyire retteg, hogy egyszer elveszítheti. Súlyosabb esetekben már nem is tudunk kommunikálni, gondolatokat cserélni vele. Alig várjuk mi magunk is, hogy vége legyen a látogatásnak, és fáradtan, letörten, félelemmel jövünk el onnan. Talán azzal a belső rettegéssel: lehet, hogy mi is ilyenek leszünk egyszer. Mi az oka az ilyen állapotnak? Nyilván sokszor fizikai ok, betegség, talán egy súlyos agyérelmeszesedés, amiről persze igazán nem tehet az illető. De rájöttem, hogy gyakran önmaguk okozta szellemi okok forognak fenn. Az illető talán fiatalabb korában elmerült a munkában, a gürcölésben, a pénzkeresésben, amikből talán legfeljebb egy-egy zajosabb mulatságba próbált kimenekülni. Könyvet alig vett a kezébe. Újságot, komolyabb folyóiratot nem forgatott. Nem keresett olyan szellemi alkalmakat, ahol ismeretei, tudása gyarapodhatott volna. Mondjuk ki: tudatlan, kisműveltségű ember maradt, és öreg korára beteljesedik rajta a jézusi ítélet: még az is elvétetett tőle, amije volt. Gondolkodása minimálisra szűkült. Szelleme, értelme olyanná vált, mint a kiapadt, eliszaposodott forrás. Nincs többé értelmes gondolata. Igazán nem szeretnék senkit ilyesmivel ijesztgetni. De a legtöbb öregkori elsötétedésnek a főoka a korábbi szellemi sivárság, a szellemi kincsek, gondolatok gyűjtésének a teljes elmulasztása. És mindaz, amit elmondtam eddig, pontosan áll nemcsak a szellemi, hanem a lelki javakra is, azok idejekorán gyakorolt vagy nem gyakorolt gyűjtésére. Mi, Isten Igéjének a hirdetői, sokszor szenvedünk amiatt, hogy szolgálataink során sok idős ember kifejezéstelen, üres tekintete mered ránk. Arcukra van írva, hogy amit hallanak, az nem érdekli őket, nem is tudják felfogni. Gondolkodásuk a porban, sárban csúszkál. Képtelenek onnan lelki-szellemi tekintetüket felfelé irányítani. És még amijük volt is valaha - egy-egy gyermekkori szép visszaemlékezés imádkozó, igeolvasó szülőkre, nagyszülőkre, saját konfirmációjukra, egy-egy mélyebb érzelmeket kiváltó istentiszteletre -, az mind kimosódott belőlük, mert nem kultiválták lelkiismeretesen és rendszeresen, mint jó kertész a virágait. Ijesztő, hogy gondolkodásuk mennyire görcsbe került és mennyire képtelenek az örökkévalóságból érkező isteni üzeneteket - legyenek azok vigasztaló, bátorító vagy intő jellegűek - többé felfogni. Emberi érzékszerveik még úgy-ahogy működhetnek, de végleges lelki-szellemi süketség és vakság borult rájuk. Micsoda sivár, szívszaggató kép! Mennyire más az, ami csak a napokban tárult elém. Egy nagyon idős asszony vett otthonában úrvacsorát. Persze, hogy gyenge már, beszéde is itt-ott hibás. De látni azt az örömet, ahogy úrvacsora-vétel előtt és után egy 70-80 évvel ezelőtt egy tiszaháti kisfaluban kívülről megtanult és csodálatosan szép magyarsággal megfogalmazott hosszú imát boldogan és hibátlanul végigmond, mélyen átérezve. Csoda ez. Az emberi lélek csodája, amely képes idejekorán összegyűjtött lelki-szellemi kincseket előhozni, belőlük erőt, hitet meríteni. Nagyon szeretném, ha az Úr mai figyelmeztetése belőled is visszhangot váltana ki és meggondolkoztatna. Én ma ugyan az öregekről szóltam, de nem csupán az öregekhez. Elsősorban hozzád, aki még az folytatás a 27. oldalon 14
