Vetés és Aratás, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám
Menjünk Őhozzá a táboron kívül „Amely állatok vérét a főpap beviszi a szentélybe a bűnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül. Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az Ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát Őhozzá a táboron kívül, az О gyalázatát hordozván. Mert nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. ” (Zsid 13,11-14). Húsvétnak ezzel a rendkívül átfogó, a történelmi múltba s az eljövendő történelembe belenyúló üzenetével emlékezzünk a feltámadás ünnepére. Krisztus előtt több mint ezer esztendőre nyúlik vissza az Ige utalása, amikor a pusztai vándorlás istentiszteleti rendtartásában az Úr kiábrázolta az eljövendő Messiás helyettes áldozatát. Amely állatok vérét a véres áldozatnál a főpap bevitte a szentélybe, azoknak a testét a táboron kívül, mint bűntől átkosat égették meg. S ezt az utat kellett megjárnia az Isten ama Bárányának is, aki elvette a világ bűneit. Ézsaiás és Dániel próféta egyértelmű világossággal szól az Úr Jézus haláláról, amely be is következett. A szent városból, Jeruzsálemből kivettetett, a korabeli hivatalos egyház vezetői juttatták Jézust Pilátus bíráskodása által a Golgotára. Isten így engedte meg, hogy kivetett legyen születésekor (nem volt helyük a vendégfogadóban), kivetett legyen a nemzet közösségéből (egyiptomi menekülés), kivetett legyen a hivatalos egyházi közösségből (Sanhedrin, Annás, Kajafás), s ennek mintegy záradékaként a kapukon kívül, a táboron kívül szenvedjen. Isten azonban nem hagyta Őt a halottak között, ígérete szerint nem engedte, hogy csontja megtörettessék, hogy rothadást lásson, hanem mert engedelmes volt halálig, egész a keresztfának haláláig, az Atya megdicsőítette Őt, s feltámasztotta a halálból, s tette Őt mindenek Urává. A tanítvány nem nagyobb az ő Mesterénél. Menjünk ki mi is Ahhoz, akit megvetettek. Mit jelent ez? Vállaljuk Őt cselekedetben és szóban való hitvallással azok előtt is, akik csak névlegesen vallják magukat Hozzá tartozónak, s azok előtt is, akik kifejezetten, dőre büszkeséggel megvetik Őt. Lelkileg „kapukon kívüli”, a peremre szorult megvetett néppé válik Krisztus népe, s ha mi nem a jövendőt keresnénk, ezt az utat vállalni lehetetlen lenne. De nekünk „nincs itt maradandó városunk, mi az eljövendőt keressük," amit az Úr máris elkészített az Őt szeretőknek; s oly csodálatos: »amit szem nem látott, fül nem hallott, sem ember szíve soha meg se gondolt.” Szabó Péter Golgota János 19, 26-27 Roskadozva, révülten kíséri. Arca egyre halványabbra válik. A Golgotát akarja elérni. Vele lenni . . . végig . . . mindhalálig! Gyökeret ver keresztfája alatt. Nincs erő, mely elszakítsa onnan. Jaja, könnye régesrég elapadt. Nézi néma, fagyott fájdalomban. Míg a kereszt irgalmas Királya letekint az elalélt virágra. Minden szaván piros pecsét a vére: „ímhol fiad!” Mintha búcsút venne! Édes fiát veszítse el benne, s találjon rá megváltó Istenére! Túrmezei Erzsébet („így leszel áldás”) 8
