Vetés és Aratás, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám
Önmagávals a mennyei világgal való »törvényes« kapcsolat megteremtésére Isten az embernek a hitet adta. A Sátánnak az a célja, hogy a bűn uralma alatt élő ember ne jusson be a hit »sávjába«. Ha nem tudja megakadályozni, hogy azon innen maradjon (közömbösség, istentagadás), akkor arra törekszik, hogy a hívőnek ne legyen elég a hit, többet akarjon, és így a hit sávján t ú I kerüljön. Ha a hívők a hit tartalmát is csak látással és tapasztalással hajlandók elfogadni, már nem hívók tulajdonképpen, hanem az Átejtónek engedve, a hit sávján túlra kerültek. Az nyilvánvaló, hogy az új jász ütés után nem lehet megmaradni kezdeti fokon, hanem Isten hitbeli nagykorúságra akar érlelni. De ennek útja nem egy bizonyos pillanathoz kötött élmény és esemény (amilyen a nyelveken szólás), melynek átélése után azt mondhatja valaki: Már elértem! Magasabb fokozatba léptem át!, hanem fokozatosan, csöndesen növekedve, Pál szava szerint: »Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem . . .« (Fii 3, 12). Jól mondta Seitz János, áldott német lelkigondozó: »Növekedjünk, mint a tehén farka - lefelé ...« Szentlélekkel való beteljesedésre minden hívőnek szüksége van. Isten minden gyermeke a bűnbánat, a megtérés, a Krisztusban való hitrejutás alkalmával részesül a Szentlélekben, - a beteljesedés pedig nem egyszeri esemény, hanem folyamat, melynek során mindjobban adjuk át magunkat Istennek, mind nagyobb teret engedve Szentleikének. Az egyháztörténet tényei bizonyítják, hogy e téren való felfuvalkodásnak zűrzavar és megszégyenülés lett a következménye újra meg újra. A korin tusi levélből kiderül, hogy személyes lelki épülésül is szolgált a nyelveken szólás. »Aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg ót senki, mert a Lélek által szól titkokat. Aki nyelveken szól, önmagát építi« (1Kor 14,2- 4). A nyelveken szólásnak nem volt célja az, hogy emberek felé Istentől származó üzeneteket közvetítsen. A személyes, bensőséges hitéletnek és Istennel való kapcsolatnak túláradó, szinte rajongással határos intenzitását tükrözhette ez a jelenség. A gyülekezeti istentiszteleten való szerepét Pál inkább korlátozta, hogy medréből ki ne csapjon, és gyakorlását kevéssé tartotta kívánatosnak. Legfeljebb néhányan szólaljanak meg »nyelveken«, de azok is csak akkor, ha van, aki annak értelmét meg is tudja magyarázni a Szentlélek által. »Ha nem szóltok világosan, hogyan fogják megérteni, mit beszéltek? Csak a levegőbe fogtok beszélni. A gyülekezetben inkább akarok öt szót kimondani értelemmel, hogy másokat is tanítsak, mintsem tízezer szót nyelveken« (1Kor 14,19). A testvéri közösség alapja nem a nyelveken szólás volt, hanem a Krisztusban való hit, mert »más alapot senki sem vethet a meglévőn kívül, amely a Jézus Krisztus« (1 Kor 3,11). A Szentlélektől kapott kegyelmi ajándékok (karizmák) alsó foka, a többi kegyelmi ajándék előfeltétele sem volt a nyelvekenszólás - mint azt némelyek tanítják -, mert sok egyéb kegyelmi ajándék részese lehetett valaki anélkül, hogy nyelveken szólt volna. »Mindnyájan szólnak-e nyelveken?« (1Kor 12,30) A korintusi keresztyének között voltak nyelveken szólók, akik ennek alapján »magasabbrendű, szellemi és nagykorú« keresztyéneknek képzelték magukat, másokat le is néztek. Pedig éppen náluk mutatkoztak a gyülekezeti élet legsúlyosabb betegségei: pártoskodás, széthúzás, paráznaság és annak eltűrése, gyülekezeti tagok pereskedése világi bíróságok előtt, testvérietlen magatartás az Úrvacsorával egybekötött szeretetvendégségeken, kételyek Krisztus feltámadását illetően .. . Pál kénytelen így írni nekik: »Nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, minta Krisztusban kiskorúakhoz. Mikor irigység és viszálykodás van köztelek, nem testiek vagytok-e? Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közietek... ti pedig felfuvalkodtatok, ahelyett hogy inkább megszomorodtatok volna!« (1 Kor 3,1-3. 5,1) A nyelveken szólás gyakran látomásokkal is párosul; s akinek látomásai vannak, különösen is büszke erre a »magas kitüntetésre«. Ezért figyelmeztet az apostol: »Ne vegye el tőletek a versenydíjat az, aki alázatoskodásban és az angyalok iránti tiszteletben tetszeleg, látomásaival foglalkozik, saját bölcsességétől ok nélkül felfuvalkodik, de nem ragaszkodik a Főhöz - pedig Általa van az Isten szerinti növekedés« (Kol 2,18). Ellentétben a mostani »szentlelkes« irányzatokkal, missziói célkitűzésként sehol sem szerepel az Újszövetségben, hogy valakit a nyelveken szólásra rábírjanak. A tanítványok feladata: hitre és megtérésre, életszentségben és hitbeli ismeretekben való növekedésre segíteni Isten népét. Úgy tűnik, hogy az óskeresztyén gyülekezetben a nyelveken szólásnak több volt a veszélye, mint az áldása. E veszélyektől az apostol kénytelen volt óvni. A beteges, démoni hatásra létrejövő exaltáltság zilálttá teszi áldozatát. Itt az embernek nem Isten kell, hanem önmagát éli ki, »lelki szenzációkat« keresve. Hogy valamely megnyilvánulás 63
