Vetés és Aratás, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám
Tizenkét éves koromtól türelmetlenül számoltam az éveket. Még hat esztendő a bűvös varázsigeként csengő »nagykorúságáig. Még négy, három, kettő. Az utolsó évben azután elveszítettem a türelmemet. Nem akartam a véletlenek játékszerévé lenni. Még kevésbé békültem ki azzal, hogy mások utasításait kelljen végrehajtanom. Elhatároztam, hogy magam veszem kezembe sorsom irányítását. Önfejűségemet azzal palástoltam, hogy mindezt nem magamért, hanem a már említett »nagy célok« megvalósításáért teszem. Akkori döntésem nem sejtett következményekkel járt. Nemcsak szüleimtől, barátaimtól kellett hosszú időre megválnom, de egyben minden anyagi támasz nélkül maradtam, ami pedig tanulmányaim folytatását is csaknem lehetetlenné tette. Hamarosan fel kellett ismernem, képzelt áldozatvállalásom hiábavaló volt, mert így céljaimat megvalósítani nem tudom, ráadásul új környezetem napról napra növekvő ellenszenvvel viseltetik irántam. 18. születésnapomat egyedül, négy fal között töltöttem. Semmi értelmét nem láttam az ünneplésnek. Világossá vált előttem, hogy valahol hibát követtem el és hogy a nehezen elért függetlenség önmagában semmit nem ér. Még akkor sem, ha életkorommal igazolom jogosultságát. Nem, ezzel a tudattal nem volt kedvem ünnepelni. Ha visszagondoltam az elmúlt hónapok csalódásaira, arra, hogy milyen magas árat fizettem ezért a látszatszabadságért, csak sajnálni tudtam magam, és ebben a tekintetben később sem történt változás. Azaz mégis! Korábban szenvedélyesen támadtam környezetemet, mert azt láttam, hogy ismerőseim nem az általam kreált morálkódex szerint élnek. Felháborított, hogy sokakat csak saját önös érdekeik, egyéni boldogulásuk érdekelt, ezenkívül semmivel nem törődtek. Elítéltem a vezetőket, akik visszaélnek hatalmukkal, azokat a társaimat, akik stréberkedéssel igyekeztek jó osztályzatokhoz jutni az iskolában. Láttam magam körül a megalkuvást, elvtelenséget, és azt is, hogy nagyon sokan italba fojtják tiltakozó lelkiismeretüket, vagy más szenvedélyek rabjaivá válnak. Most egyszerre megértettem, hogy jóllehet én ezeknél mindig különbnek, jobbnak hittem magam, valójában én is saját ambícióim kielégítésére törekedtem. Saját magam előtt értelmetlen lett volna mindenféle önigazoló magyarázkodás. Ezzel a felismert igazsággal még nehezebbé vált az életem. Újra és újra meg kellett látni, hogy tetteimet túlnyomórészt egyéni érdekek motiválják, másokra való tekintet nélkül. Megnövekedett cselekvési szabadságom ezt csak elősegítette. Hiába igyekeztem megváltozni, egyszerűen nem sikerült. Az is nyilvánvaló volt előttem, hogy jócselekedetekkel mindezt nem ellensúlyozhatom. Emiatt állandó belső nyugtalanság lett úrrá bennem. Én gyermekkorom óta vallásos voltam, tüntetőén még az iskolába is magammal vittem a Bibliát. Vasárnaponként eljártam templomba. De Istenben nem tudtam mást látni, csak azt a hatalmas lényt, aki világrajövetelünket a mi megkérdezésünk nélkül határozza el, s ha szenvedünk, arra sincs tekintettel. Hogy valamit adni akar anélkül, hogy én azért bármit is tettem volna, nem, ezt nem hittem komolyan. Egy délután kezembe vettem a Bibliámat. Lapoztam benne és közben itt is, ott is elolvastam néhány sort. A mondatok nem voltak ismeretlenek, mégis most egészen új jelentést nyertek előttem. Egy helyen az állt, hogy amikor Jézus értesült barátja haláláról, könnyekre fakadt. Pár sorral lejjebb pedig azt olvastam, hogy ez a halott Krisztus szavára feléledt. A szöveg soha azelőtt nem tapasztalt hatással volt rám. Jézus Krisztus, mielőtt feltámasztja barátját, könnyekre fakadt. És ebben a Dercben éreztem, 41
