Vetés és Aratás, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám

ISTEN ÉS ÉN Tanúja egész életemnek Életemben Neki köszönhetem vallásos csa­ládom felelősségteljes, gondviselő szerete­­tét, mellyel testi és lelki egészséget örökí­tettek rám és bátorítottak, hogy kedvem szerinti hivatást válasszak. Tanáraimnak nevelő munkáját, mellyel fel­készítettek hivatásomra. Az orvostudo­mányt, mely az élő szervezet milliónyi ele­mének változatosságában megláttatta ve­lem a cél-, lét- és értékrend egységét a sokféleségben. A szervezet elemeinek al­kotó összeműködését egy megvalósítandó­­nak hitt okozat: a cél szolgálatában. A célban olyan szellemi valóság megisme­rését, melyet csak szellemi valóság hozha­tott létre és amit csak szellemi lényegünk képes tükrözni. E szellemi lényegben ta­láltam rá a minden emberi személyiségben rokon emberi méltóságra és az emberhez méltó szellemi származás boldogító tudatá­ra. Ezen keresztül ismertem meg az embe­riséget egy családdá egyesítő szolidaritás érzését, mely az élettelen anyag egyesülési vágyát hordozó affinitást, az állat ösztönét szeretetté nemesíti az emberben. Orvosi munkámban О láttatta meg velem a világmindenségen uralkodó - egymástól való kölcsönös felelősség törvényét és az ebben a törvényben kibontakozó isteni jel­lem lényegét: az igaz ítéletet, a segítő irgal­mat és a szerető hűséget. E mércéhez szerettem volna igazítani élete­met. Az igaz ítélet kialakítása érdekében fordítottam minden szabad időmet önkép­zésre. Tanulmányoztam a tudomány ered­ményeit ismertető szak- és világirodalmat. Kritikailag mértem le a közléseket. Nem engedtem olyan eljárásokat alkalmazni, melyek kétkedést ébresztettek bennem. Ennek jogosságáról sokszor győztek meg az ellenőrző kutatások új eredményei. Kötelességemnek tartottam, hogy előítélet és válogatás nélkül segítsek minden ember­társamon, annak szükségletei szerint. Min­den rászorulóban a Krisztussal való találko­zás lehetőségét láttam. Mintha azt suttog­ták volna a lázas ajkak: amit eggyel teszel e beteg testvéreim közül, Velem tetted. Igyekeztem hű maradni az önmagámban, embertársaimban és a természetben felis­mert igazsághoz - szeretetből, mert az igaz­sághoz való hűség adta kezembe a gyógyí­tás legalkalmasabb eszközeit. Hiszen a gyó­gyulás lehetősége a teremtett világ legbiz­tatóbb titka. Sorsomban az isteni Gondviselésbe ve­tett bizalom irányított. Sokszor úgy, hogy magam is értetlenül álltam útmutatása előtt. Sőt úgy, hogy mulasztással vádoltak mások és a lelkiismeretem is. Apám volt szeretve tisztelt emberi példaképem. Táv­irat tudatta velem és bátyámmal a hírt, hogy súlyosan megbetegedett. A fiúi szere­tet és orvosi segítőkészség sem tudott meg­gátolni, hogy meg ne tagadjam bátyám és barátaim sürgető kérését, utazzam a legkö­zelebbi vonattal haza, hátha még megment­hetem édesapámat. Egy számomra ma sem érthető lelki kényszer bénított meg. Bá­tyám és barátaim felháborodása és haragja ellenére éjszakai ügyeletre mentem a kór­házba. Hajnalban megszólalt a telefon. Barátom hívott felindultan. Közölte, hogy a vonatot - melyen utaznom kellett volna - Matuska Szilveszter felrobbantotta. Sok halálos áldozat volt. Apám rövidesen meg­gyógyult. A második világháború hazugságában, ir­­galmatlanságában és árulásában is a Gond­viselésbe vetett bizalom tartotta bennem a lelket. De rádöbbentett arra is, hogy e hazugság, irgalmatlanság és árulás fojtoga­tó rosszából csak az erkölcsi emancipáció elszántságával szabadíthatja meg magát az ember. Isten volt tehát tanúja egész életemnek, munkámnak, sorsomnak; esendő embersé­gemmel szerettem volna én is mellette ta­núskodni. dr. Moser Elek ny. főorvos (Vigilia 1977. dec.) 5

Next

/
Thumbnails
Contents