Vetés és Aratás, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám
A 6. vers így kezdődik: „és vele (Krisztussal) együtt feltámasztott”. Megelevenít - feltámaszt - ültet „a mennyeiek világába” (ez ugyanaz a kifejezés, ami az 1,3 és 20-ban szerepel: az égieken levők között). És itt sokan megakadnak. Mi még nem támadtunk fel; Krisztus a mennyei helyeken van, mi meg itt a földön - érvelnek. Valóban, a feltámadás a testre vonatkozik, és jövőbeni boldog várakozásunk. Nem kívánok az élet és a halál nagy kérdésével bővebben foglalkozni, csak néhány fogalmat tisztázni, ami az Efézusi levél megértéséhez szükséges. A halál felbomlás, analízis. A test visszatér a talajba (lMóz 3,19); a szellem az Istenhez (Préd 12,9); a lélek pedig eltávozik a seolba v. hádeszbe (a holtak birodalmának héber és görög elnevezése - Zsolt 9,18; Csel 2,27.31). A feltámadás ennek a fordítottja, szintézis, és mind a háromra más kifejezést használ az Ige. Amikor a test szempontjából nézi: feltámadásról olvasunk; amikor a lélek kerül előtérbe, a felébresztés szó áll; amikor a szellem az első, megelevenítésről olvasunk. A Gyülekezet (az Eklézsia, amely a Krisztus teste) tagjainál Isten először megeleveníti szellemünket az Ő Szelleme által, hogy kapcsolatba léphessen velünk. Miután ez megtörtént, felébreszt a szellemileg halott, alvó állapotunkból. Új életünket, helyzetünket illetően leültet a maga jobbjára. Ott van a mi otthonunk, oda tartozunk. Mindez azonban KRISZTUS JÉZUSBAN, a felmagasztalt, megdicsőült Úrban történik. Ebből is láthatjuk, hogy Isten már régen ott munkálkodott életünkben, mielőtt a bűn halálos álmából felébredtünk volna. Ezek fényében tehát helyesebb a „feltámasztott” szó helyett a görög szöveg „felébresztett” szavát használnunk. „És vele együtt felébresztett.” Ez már önmagában is egy csodálatos dolog. Mégis, a 7. verset olvasva, szinte megbénul az ember a kijelentés nagyságától. A festők, a költők, egyházi énekeink szövegírói úgy festették és írták le a túlvilágot, a megváltottak életét, hogy azok örökkön örökké csak dicsérik az Istent és Krisztust, hárfával a kezükben. Ez bizonyára így lesz. A hálaadás, dicsőítés, hódolat és imádat nem hiányozhat a bűn rabszolgaságából, szennyéből megváltottak szívéből és ajkáról - sem itt, sem majd odaát. A Gyülekezettel kapcsolatban az írás ezenfelül még egy feladatról, megbízásról is beszél. A 7. verset mindig óvatosan kezelték a fordítók. Az új protestáns fordításban ez áll: „hogy megmutassa az eljövendő világban . . .”. Valamivel pontosabb a régi Károli szöveg: „Hogy megmutassa a következendő időkben . . .” A görög szövegben a világ vagy idők helyett az aión szó szerepel, többesszámban. Istennek tehát az eljövendő eonokban avagy világkorszakokban az Éklézsiával kapcsolatban speciális terve van. Valamit meg akar mutatni. Azt mondja ez a vers, hogy a jövőben még több kegyelmet kapunk, mint eddig? Értelmezhetjük így is. Van azonban egy másik magyarázat, ami talán közelebb áll az eredeti szöveghez. A „megmutassa” szó pontosabb visszaadása a bemutathassa. Az „irántunk” határozószó helyett pedig rajtunk-at kell fordítani. A mondat tehát így hangzik: „hogy bemutathassa az eljövő világkorszakokban (eonokban) kegyelmének mindent felülmúló gazdagságát rajtunk ...” A Gyülekezetei, a megdicsőült Krisztus Testét szemlélve, a teljes világmindenség ámulva fogja látni Isten kegyelmének mérhetetlen gazdagságát. Szeretetének, kedvességének, jóságának és kegyelmének kiállítása, bemutatása lesz ez. Ilyen Istenünk van nékünk! Ha ezt a verset összekapcsoljuk a Róma 8,19. versével, akkor még közelebb kerülünk annak üzenetéhez. A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését, lelepleződését. Miért? Mert szabadulni akar a romlandóságból arra a szabadságra, ami az Isten fiainak osztályrésze. A teremtett világ eljut egykor erre a szabadságra, a kegyelemnek erre a mérhetetlen gazdagságára, mert már „vajúdik” (Róm 8,22). Pál szellemi 23
