Vetés és Aratás, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám

UNGÁR ALADÁR bizonyságtétele

Közvetlen első lábának amputálása után

Amit az ember maga átél, az nemcsak felejthetetlen marad, hanem mélyen belevésődik az életünkbe. Tulajdonképpen semmi sem közömbös reánk nézve, amit átélünk. Minden gondolat, indulat, magatartás, minden amit teszünk és amit elmulasztunk, kihatással van jellemünk, egyéniségünk formáltatására. Éppen ezért nem mindegy, hogyan folyik az életem. Sokan nem is veszik észre, hogy sodortatnak. Nem veszik fel például a harcot saját magukkal szemben. Szabad folyást engednek rossz szokásaiknak, a hangulatoknak, külső befolyásoknak.

Nemrégiben térden felül amputálni kellett a jobb lábamat. Amikor felismertem, hogy orvosaim minden megható igyekezete ellenére is a lábam menthetetlen, elcsendesedtem betegágyamon Isten színe előtt. Tisztában voltam vele, hogy ez a műtét az amúgyis nagyon megrokkant testi állapotomban további nagy megterhelést fog jelenteni. Nem is tudtam magamnak képet alkotni afelől, hogyan tudom majd bonyolítani az életemet. De amikor mindezt csendben, Isten jelenlétében átgondoltam, mély békesség töltött el. Nem volt a szívemben félelem vagy kétség. Nem kínzott a kérdés: Miért, Uram, miért? Békességem volt - és akármilyen különösen hangzik, öröm fogott el. Nem valami elferdült, természetellenes öröm, nem maga a szenvedés okozott örömet; az a tudat töltött el engem boldogsággal, hogy tudtam, szent bizonyossággal tudtam, hogy ezt a nehéz próbát is az én mennyei Édesatyám kezéből fogadhatom el. Tudtam, hogy bármennyire is meggyötör majd és elgyengít ez a műtét, bármennyire megnehezedik az életem, Ő soha el nem hagy engem. És Ő, aki nemcsak Teremtőm, hanem Megváltóm is Jézus Krisztus által, mintha csak bátorítani, erősíteni akart volna ebben a hitemben. Levelekben egyszerre többen is írták, személyesen újra meg újra

ugyanazt az egy Igét mondták nekem. Ézsaiás próféta könyvéből az ötvennegyedik fejezet tizedik versét üzente ne kém Isten többek által: »A hegyek megrendülhetnek és a halmok eltávozhatnak, de az én irgalmam tőled el nem távozik, békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.«

Mint szomjas vándornak az üdítő, tisztavízű forrás, úgy hatott lelkemre ez az isteni üzenet. Hiszen Isten maga üzente ezt a próféta által annakidején. Ez az üzenet az Isten hűségéről beszél. A föld ábrázata megváltozhat - de Isten hűsége örök és változhatatlan. Hogyan aggodalmaskodhatnék akkor én? Ha nem is értem az Isten útját velem, de bízhatok Őbenne. Kételkedés nélkül mondhatom: Minden javukra van azoknak, akik Istent szeretik. Most még nem értem - mondogattam magamban -, de egyszer majd megértem. Most is azonban már bizalommal vagyok Uram és Megváltóm iránt, hogy a szenvedések és megterhelések javamra lesznek. Kezdtem jobban megérteni, amit addig csak sejtettem: »Az én erőm erőtelenség által végeztetik el.« Éppen ezért nem félve tekintettem betegágyamon a jövőm felé, hanem örömmel és hálaadással. Igen, hálát tudtam adni Istennek e nehéz útért, melyen vezetni fog. Azóta megvolt a nehéz műtét. Némi komplikációk után megint talpraállhattam. A járás, az élet, a mindennap nagyon nehéz még. De az öröm nem apadt ki a szívemben. Sokszor még azt is elfelejtem, hogy nem tudok járni mankó nélkül. Nem panaszkodom, csak hálálkodom. Isten drágább és nagyobb nekem, mint valaha. Egyszer majd végére érkezik földi vándorutam. Az örökkévalóság hajnalán, a feltámadás fényében feledve lesz bú, baj, teher. Örök és zavartalan lesz minden. Akkor is majd csak hála és imádat száll őfelé, akinek minden útja tökéletes és örök hűség.

115