Vetés és Aratás, 1980 (13. évfolyam, 1-3. szám)
1980 / 3. szám
megelevenítő szelleme. Pál nemcsak bölcsességet kér, hanem annak szellemét is, hogy minden ebben az isteni légkörben történjen. Továbbá szükségünk van a kijelentés, a kinyilatkoztatás szellemére is. Ez több irányú lehet. Minden alkalommal külön kell kérnünk, személyes bizonyságtételnél, igeszolgálatnál az aktuális, helyénvaló szavakat, üzenetet. Nem hagyatkozhatunk a jól begyakorolt rutinunkra. Pál sem mondhatta el azt az Areopágoszon, amit Efézusban. Vizsgáljuk meg, vajon a sokszor eredménytelen, hatástalan bizonyságtételeinknek nem az volt-e az oka, hogy csak üres szavakat mondtunk, nem az Istentől közvetlenül átvett élő kijelentést? A kijelentés, kinyilatkoztatás szellemére, az egyéni tanúságtételen túl, akkor Isten minden gyermekének nagy szüksége volt, és szüksége van ma is! Istennek az emberekkel való bánásmódjában, a Csel 28, 28 után, hatalmas változás állt be, és ezt nem volt könnyű megérteni. Izráel, a maga kiváltságaival, előjogaival, a földi királyság megvalósulásával kapcsolatos összes várakozásával, ceremóniális gyakorlatával, csodáival és jeleivel, az ézsaiási átok kimondásával — félretétett. Isten napvilágra hozott egy titkot, amit az Egyház, a Gyülekezet, a Krisztus Teste eklézsiája, Krisztus Teste vagy az Egy Test titkának szoktunk nevezni. Ezt a titkot Isten Pál apostollal is kinyilatkoztatás útján ismertette meg (3, 2—4). Öt tette annak sáfárává vagy kiosztójává: „Hogy világossá tegye mindenki előtt, mi ama titok megvalósulásának a rendje, amely el volt rejtve öröktől fogva Istenben" (3,9). Krisztus e misztikus, láthatatlan Testének, Gyülekezetének elhívása, várakozása, osztályrésze, adományai merőben mások lettek. Ezek meglátásához valóban kérnie kellett Pálnak a bölcsesség és kinyilatkoztatás szellemén túl azt is, hogy Isten adja meg a szenteknek: „Világosítsa meg szívetek szemeit, hogy meglássátok, milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között“ (I, 18). Az első fejezet végéig már csak a Test osztályrészével, dicsőségével, annak mennyei helyzetével foglalkozik Pál apostol. Ebből megláthatjuk, hogy mennyivel magasabb rendű az Eklézsia elhívása Izráel elhívásánál. Izráel a föld nemzetei feletti uralkodásra hívatottéi; arra választatott ki, hogy áldáscsatorna legyen számukra. Az Eklézsia Krisztussal együtt Isten jobbjára ültettetett az églek, a mennyeiek között „feljebb minden méltóságnál és hatalmasságnál, minden erőnél és uralomnál, sőt minden névnél is, amelyet segítségül hívnak, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is“ (21. vers). Krisztus Test(ület)e Vele együtt fog uralkodni az egekben és végzi majd szolgálatát az egy Fő alá hozásban. így lesz a Test „teljessége (plérómája) annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben“ (23. v.) Ez valóban csodálatos, lenyűgöző, grandiózus, isteni! Mégis milyen görcsösen tudunk ragaszkodni a földi királyság áldásaihoz. Elraboljuk Izráeltől a nekik adott ígéreteket — de csak a jókat — azzal, hogy elszellemesítve, elszimbolizálva azokat, magunkra alkalmazzuk. Mennyire aktuális Pál imája ma is! Milyen nagy szükségünk van a mi szívünk szemének a megvilágosítására is! Arra, amit a 2Kor 4,6-ban olyan szépen mond el: „Isten ugyanis, aki ezt mondta: sötétségből világosság ragyogjon fel, ö gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.“ A szív szeme megvilágosodik, a fény ragyogni kezd szívünkben és egybehangolódik, együtt dobog ezzel a fénnyel. A megvilágosodott, fénnyel telt szív onnan felülről jövő drága ajándék. Ezt kérnünk kell a magunk számára éppen úgy, mint a Test minden tagjának. Ezt igazolja a következő néhány tény is, az egyház 1900 éves történelméből. A Jeruzsálem pusztulását (Kr. u. 70) követő évek az egyháztörténet leghomályosabb lapjai. A II. századhoz érve egy igen nagy mértékben megváltozott világba 69
