Vetés és Aratás, 1980 (13. évfolyam, 1-3. szám)

1980 / 2. szám

Ne tévelyegjetek!

A tévelygés kettős jelentésű szó, fizikailag és lelki értelemben egyaránt használjuk. Fizikai értelemben az a tévelygő, aki utat-tévesztve, irányt keresve bolyong. Ez lehet azért, mert szem elől tévesztette a célt, s lehet azért, mert rossz információt kapott, vagy félreértette az útbaigazítást. Lelki-szellemi értelemben tévelygő az, aki az igazság mellől filozófiai bonyodalmakban, okoskodásokban, az élet erkölcsi adottságainak rengetegében elvész, s kétségbeesésében hamis normákat mond igaznak, irány- és értékadónak, s ebből a hamis helyzetből próbálja megmérni, felmérni, értékelni mindazt, ami körülötte van. Veszélyes állapot, mert ha az összes többi lépése helyes is, hamis eredményre jut, mert hibás volt a kiindulási pont.

Isten népének tévelygésével igen sokat foglalkozik a Szentírás. Az Isten népének a lelki-szellemi tévelygése gyakran a fizikai tévelygésből adódik. Fizikailag nem ott van, nem ott jár, nem ott tölti az idejét, ahol Isten akarja. Egészen aprópénzre váltva ezt az elméleti megfogalmazást:

Isten az Ö Igéjének a közelségébe hív bennünket fizikailag is, egzisztenciálisan is, hogy lelkileg azzal itatódjunk át. Hajlamosak sokan azt gondolni, hogy a lelki alkalmakon való részvétel, az istentiszteleti közösség, a közös bibliatanulmányozás, a közös imádkozás nem szükségszerű feltétele a hivő keresztyén életnek. Azt hiszik, a lelki közösségi élet aktív gyakorlása nélkül is lehet „privát“ keresztyén életet élni. Közben — mivel az ember társas lény — még a legvisszavonulóbb tipus is valamilyen szinten érintkezésben van a nagy emberi közösséggel. Egy szűk baráti kör, a napilapok, rádió, televízió, a bevásárló központok és a reklámaik, a könyv, amit olvasok, a magazin amit járatok vagy kézbeveszek, a vicc amin derülök, a zene amit hallgatok, mindmind egyéniséget, lelkű letet, véleményt, lelki viszonyulást formáló tényezők. A

környezet, amiben vagyok — márpedig valamilyen környezetben mindenki van —, markáns nyomokat hagy a belső énemen. Aminek kiteszem magamat, azzal itatódom át.

Manapság divatos és felkapott kifejezés az agymosás. Isten Igéje is agymosást végez, meg a Sátán világa is agymosást végez. Csak amíg az egyik kitisztogatja és megtisztogatja, sőt újjáteremti az értelmünket a Lélek által, addig a másik hamis tételeket valóságként táplál be, s összekuszálja, bemocskolja. Mondhatnám így is: az egyik bemos az agyunkba nem Istentől való dolgokat, s ezért szennyezi, a másik, Isten Igéje az Ő Lelke által kimossa azokat, s ezért tisztít.

„Ne tévelyegjetek — mondja az Ige —, jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok.“ Elhidegültél az Úrtól? S kérdezed: miért? Próbáld megvizsgálni az okát. Olvasod-e az Igét rendszeresen, imádkozol-e rendszeresen, jársz-e a gyülekezetbe rendszeresen? Keresed-e Isten akaratát az életedre nézve? Vállalod-e az Urat akkor is, ha azért megcsúfolnak, vagy hátrányt szenvedsz?

Milyen sokan esnek bele a Sátánnak ebbe a csapdájába! Az Isten népe életének rendjét elhagyják s észre sem veszik, hogy lelkületűk átformálódik, deformálódik. Korábban lelkileg érintést kaptak, az Úrral való kapcsolat öröme, az Úr iránti tisztelet, Isten félelme eltöltötte a szívüket. Ha elmarad a közösség az Úrral s az Ö népével, egyszerre könnyelműen beszélnek a szent dolgokról, vakmerő s 'ugyanakkor dőre kritika tárgyává teszik; tévelyegnek a gondolataik, s ők maguk is eltévelyednek, sót eltévelyítenek másokat is attól, aki így szól: ÉN VAGYOK AZ IGAZSÁG.

Nem azt jelenti ez, hogy az Isten népének nincs helye vagy nem lehet helye az Istentől függetlenül élőknek társaságában. Lehet helye, de nem akármilyen minőségben! Csak úgy, mint orvosnak vagy ápolónak a fertőző betegek között. Minden tekintetben fel36