Vetés és Aratás, 1979 (12. évfolyam, 2-4. szám)
1979 / 4. szám
AZ ÉTER HULLÁMAIN ÁT... Hitünk megváltása „Ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az én mennyei Atyám előtt.“ Máté 10, 32 Az Úr Jézus tevékenysége nem merült ki elméleti oktatásban. Aki az evangéliumot figyelemmel olvassa, megállapíthatja, hogy az égi Mester semmi olyant nem követelt az övéitől, amit Ő maga nem teljesített volna. Kezdve az imádkozásra való felszólításától azon utasításáig, hogy szeressük az ellenségeinket. Fennkölt tanítása teljesen egybefolyt az élete magasztos példaadásával. A szenvedése küszöbén elhangzott búcsúbeszédében jogosan mondta: „Mert példát adtam nektek, hogy amiképpen én cselekedtem, ti is aképpen cselekedjetek!“ Krisztus Urunk a fenti Igében a tanítványság egyik fontos tényezőjére tereli a szót, a bizonyságtevésre. A bizonyságtevés szorosan hozzátartozik Krisztus követéséhez. Aki ezt valamilyen okból elmulasztja, nem követője, hanem csak mímelője az égi Mesternek. A mennybemenetele előtt, vagyis az elválás utolsó perceiben nyomatékosan utasította a tanítványait: „Miután a Szentlélek erejét elnyeritek, a tanúim lesztek a földnek végső határáig!“ (Csel 1,8). Ezzel megjelölte a hű tanítvány életprogramját: Tanúbizonyságot tenni arról, amit Jézus követésében tapasztalt. Bizonyságtevésre minden hivő embernek nyílik alkalma. A gyülekezetben — ez a legkönnyebb, a családi körben — ez a legtermészetesebb, és a hitetlen világ előtt — ez a legnehezebb. Elmulasztása három okra vezethető vissza. Az első az lehet, hogy az illetőnek nincsen lelki tapasztalata, és ez azt jelenti, hogy csak névleges „hitvalló“, más szóval, hogy nincsen megtérve. A bizonyságtevés nélkülözhetetlen alapja ugyanis a személyes lelki tapasztalat. Egy másik ok a figyelmetlen feledékenység lehet. Némely hivő elszalasztja a kínálkozó alkalmakat a hitéről vallást tenni, mert a közélet forgatagában sokszor megfeledkezik erről. Egy harmadik ok pedig sok esetben a világ előtt való gyáva szégyenkezés. Ez utóbbi, a szégyenkezés Krisztusról vallást tenni, a három felsorolt ok közül a leghitványabb. Hitvány többek közt azért is, mert szörnyű hálátlanság azzal szemben, ahogy Isten kezel bennünket. A Zsidókhoz írt levél 2. fejezetében ezt olvassuk: „Ezért nem szégyelli őket atyafiaknak nevezni.“ Ti. Krisztus az övéit. És e levél 11. fejezetében ez van írva: „Ezért nem szégyelli őket Isten, hogy Istenüknek nevezi magát.“ E két idézet értelmében tehát Isten nem szégyelli, hogy mennyei Atyának szólítjuk; és szent Fia, az Úr Jézus Krisztus nem szégyelli magát, bennünket testvéreinek nevezni. Nem lenne ezzel szemben hitványság, ha szégyenkeznénk róla ország-világ előtt nyíltan vallást tenni? Amerikában néhány év előtt egy furcsa szekta alakult, mely magát „A Sátán gyülekezetének" nevezi. Észbontó ceremóniákat végeznek és arcátlan propagandát fejtenek ki. Ezek az emberek nem szégyellik az ördögöt és nyíltan behódolnak neki. Mennyivel több okunk van nekünk, Isten népének a Krisztus evangéliumát nem szégyellni és lelkünk Megváltójáról a világ előtt nyíltan és bátran vallást tenni. Krisztus kijelentése: „Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, arról én is vallást teszek a mennyei Atyám előtt" egy főfontosságú ígérete. Urunk némely ígérete a jövőre vonatkozik. Például: „Bizony mondom nektek, a ti jutalmatok bőséges lesz a mennyben!“ És még sok ehhez hasonló. De ezt az ígéretet, hogy tudniillik vallást tesz rólunk a mennyei Atya előtt, már a földi életben váltotta be. Az úgynevezett főpapi imájában (Jn 80
